Bach Kata játékában a pandémia után csak rövid ideig lelhette újra örömét a Vígszínház közönsége, ugyanis a fiatal színésznő második gyermekét várja. A családról, a kezdetekről és természetesen a színházról beszélgettünk.

Interjú Bach Katával

Az évek során egyre több bemutatóban találkozhattunk veled a Vígszínházban. Hogyan szoktad érezni magad utánuk?

Az nagyon összetett, mert a megkönnyebbülés és az öröm mellett érzek ugyanannyi depresszív ürességet is, meg persze rám szakadó iszonyatos fáradtságot. Már a szónak, hogy “bemutató” olyan mágiája van, ami miatt nem tudod elengedni magad. Ha közeledik egyszerűen nem tudsz kikapcsolni, az idegrendszered folyamatosan készenlétben van. Csak a premier utáni nap veszed észre, hogy mennyire más állapotban léteztél előtte.

Az idő előrehaladtával könnyebb lesz ez az időszak?

Rutinja lesz az embernek, de a hullámhegyek és hullámvölgyek változatlanok. Ugyanaz az izgalom hetvenévesen is megmarad, nem múlik el, nem enyhül, csak átalakul, legalábbis az idősebb kollégák viselkedésén ezt lehet megfigyelni. Most, hogy már van családom azt a legfurcsább megtapasztalni, hogy a főpróbahéten mennyire eltávolodom tőlük, ilyenkor sokszor már nem tudok aludni, arra ébredek hajnalban, hogy még álmomban is a lehetséges megoldásokkal foglalkoztam és csodálkozva nézem, hogy közben ők milyen jót alszanak.

A kislányod születése előtt nem volt határ a magánélet és színház között?

Onnantól, hogy felvettek az egyetemre 10 évig, nonstop csak a színházzal foglalkoztam. Nem éreztem azt, hogy bármiről lemondanék mindeközben, mániákusan csináltam, és most is csak így látom értelmét, ez szerelem. Mióta Józseffel egymásra találtunk, ez az érzés csak erősebb lett bennem hiszen ő is így áll hozzá. Sokat gondolkozunk azon, hogy milyen anyagon, milyen felállásban tudunk majd még együtt dolgozni és előbb-utóbb eljön ennek is az ideje, nyilván ez nem most, két pici gyerek mellett fog megtörténni.

Hamarosan megérkezik a második gyermek is a családotokba. Más ez a mostani várakozás?

Minden más. Teljesen másképp élem meg az egészet, hiába voltam már egyszer terhes, ez semmit nem jelent, mert határozottan érezhető, hogy teljesen más hatással van rám ez a kisember. Azt hiszem türelmetlenebb is vagyok, mert már tudom, hogy milyen jó érzés lesz a kezemben fogni, belenézni végre a szemébe.

Egy gyermek érkezésekor mennyire kerül a háttérbe „Bach Kata színésznő”?

A terhesség utolsó három hónapjában semmilyen munkát nem vállaltam Julcsinál sem, most sem. Ilyenkor már minden gondolatom a szülés és a gyermekágyi időszak körül forog, hiszen ezek elég intenzív, megterhelő és életre szóló pillanatok, napok, hetek, úgy érzem lélekben is készülni kell rá.

Férjed, József is ismert színész. Mennyire vagytok kritikusak egymással szemben?

Szerintem bármit mondhatunk egymásnak, nincs tabu, kegyetlenek is tudunk lenni, viszont soha nem ez a cél, sokkal többször biztatjuk egymást, ha úgy érezzük, hogy valami jó irányban van. De akár a legféltettebb titkaimat is megoszthatom vele, még nem volt olyan, ami ne talált volna megértésre. Ezt a fajta őszinteséget azelőtt csak a barátaimmal tapasztaltam, hogy ez egy párkapcsolatban is működik, az nekem teljesen új. De közben tud rólam úgy gondoskodni, mint a szüleim és azt hiszem én is tudok anyáskodni felette, ha arra épp van szüksége. Szóval bármilyen szerepkörre képesek vagyunk azért, hogy segítsük egymást.

A színpadon is megélitek ezt a harmóniát?

Szeretek vele dolgozni, bírom a humorát, azt hiszem ő is az enyémet, másképp nem vállaltunk volna még egy gyereket.

Mikor az első kisbabádat vártad, milyen érzelmek voltak benned?

Azt éreztem, hogy még többet kell majd a szülés után bizonyítanom, hiszen kiesek egy időre a színházi gépezetből. Azóta Julcsi születése és az anyaság hozott nekem egy nagy adag magabiztosságot és most már úgy érzem adhatok magamnak több időt, bár az előadásaimat most is korán elkezdem majd játszani, próbálni csak később fogok. Ilyen szempontból a pandémiás időszak nekem nagyon szerencsésen jött ki, hiszen az előadásokat, amiket idén lepróbáltam úgyis csak a következő évadban tudtam volna játszani. És időközben a másfél éves Julcsiból, aki szinte még baba volt, három éves ovis kislány lett.

Miért vágytál annak idején a színpadra?

Nem vágytam rá, csak efelé sodort az élet. Csak mentem azután, ami érdekelt. Egészen az érettségiig nem is tudtam, hogy van színművészeti egyetem. Nem vettek fel elsőre, de nem is voltam felkészülve rendesen. Másodszorra már eldöntöttem, hogy valóban ezt szeretném csinálni, és sikerült is a felvételi. A magánéletben sokkal bizonytalanabb ember vagyok, mint a színházban. A próbákon általában úgy érzem, hogy én ehhez értek, még akkor is, ha épp nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani az adott szerepet. Sokszor érzem úgy, hogy ezt még nem tudom megcsinálni, de mindig párosul egy olyan érzéssel, hogy 5 vagy 10 év múlva menni fog. Van, hogy a személyiségem gátol valamiben van, hogy a szakmai tapasztalat vagy tudás hiánya és olyankor igyekszem tanulni a hibáimból.

Az első felvételi után miből merítettél erőt a második próbálkozáshoz?

Bébiszitterkedtem, újraérettségiztem, letettem egy francia nyelvvizsgát, de amikor elmentem a színmű előkészítőjére, tudtam, hogy én ezt szeretném a legjobban. Élveztem a versek, monológok kiválasztását, már gyerekkoromtól kezdve szeretek olvasni. Rájöttem, hogy nem lesz elég, ha csak azt várom, hogy “felfedezzenek”, felkészültnek is kell lennem.

Az egyetem alatt megtaláltad magad?

Egyáltalán nem. Nehéz három év volt, de utólag már látom mennyire fontos volt, hogy átrágjam magam ezen az időszakon. Ebből most nagyon sokat tudok profitálni. Tehetséges osztályba kerültem és utólag látom, hogy ez micsoda érték, de akkor azt éreztem, hogy nincs közöm hozzájuk.

Ezt az ellentétet fel tudtad oldani magadban?

A Vígszínházban már igen. Itt már felnőtt emberként vagyok jelen. A Vígben találkozni az osztálytársaimmal vagy Marton Lászlóval, mint rendezővel már teljesen más minőségű volt, azt éreztem, hogy már nem tartozom nekik semmivel, mindenki végzi a dolgát és van köztünk egy  egészséges távolság.

Kit érzel közel magadhoz?

A pandémia előtt szerződtek le frissen végzett egyetemisták, és már nem én vagyok a legfiatalabb, de még élesen emlékszem azokra a küzdelmekre, amiken ők most keresztül mennek. Nagyon izgalmas figyelni őket, hogy kiben milyen lehetőség van, hogy hogyan fejlődnek, tanulnak, változnak. Így folyton eszembe jut, hogy én mit, hogyan csináltam anno, például rengetegszer éreztem a tapasztalatlanságomat vércikinek belülről, amit most kívülről nézve nagyon bájosnak látok.

A színház világában egyre több botrány került napvilágra. Ez mennyiben befolyásolja a jövő színészeit?

A botrányok mindig nagyobbat szólnak, ezért a sajtó gátlástalanabbul és hatékonyabban terjeszti a negatív híreket, undorodom ettől. Nem hiszem, hogy túl sok kedvet csináltak volna az elmúlt években a fiataloknak ahhoz, hogy színészek legyenek. Pláne nem színházban, ahol már egyébként is úgy érzem magamat sokszor, mintha dínó lennék a 21. században, egy őskövület, hiszen influenszernek vagy  sorozatszínésznek lenni sokkal divatosabb dolog.

Nagyobb felelősséggel vagy a fiatalok iránt, mióta édesanya lettél?

Sok minden változott azóta, kevesebb teher van rajtam a színházban, mert tudom, hogyha hazamegyek békés, szerető közeg vár. Viszont úgy érzem, ha négy órám van egy próbán, abba mindent bele kell sűrítenem, minden pillanatnak hasznosnak kell lennie, semmi nem mehet kárba mert akkor eszembe jut, hogy ennyi erővel a családommal is lehetnék. Szigorúbb lettem, nincs kedvem lébecolni, bratyizni feleslegesen, de abszolút érzek felelősséget a nálam fiatalabbak iránt, hiszen szeretném, ha jó csapat lennénk együtt. Biztosan összefügg ez az anyasággal is, bár ennek ritkán gondolok bele a felelősség részébe a hétköznapokban, inkább csak élvezem, hogy gondoskodhatok valakiről.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Köleséri Sándorral   

Gyermekkorában a hozzá hasonló embereket inkább elrejtette a világ, míg ma már a színpadon éli mindennapjait. Köleséri Sándor alacsony termetű színésszel a gyermekkori kihívásokról, az elfogadásról és a közelgő szerepeiről is beszélgettünk.

A pandémia felforgatta az emberek életét, különösen a művészekét. Mivel töltöd az idődet a karantén óta?  

A körülményekhez képest egész jól élem meg ezt az időszakot. Régebben nagyon rosszul viseltem a váratlan helyzeteket, amelyek kizökkentettek a megszokott kerékvágásból. Például kifejezetten utáltam eltévedni, és nem azt mondom, hogy most szeretek, de már nem bosszúsággal tölt el, hiszen amikor letérek az útról, olyan dolgokat fedezek fel, amikre nem számíthattam és mégis jó élményt okoznak. Az ember sokszor hajlamos belekényelmesedni a saját életébe, de most, hogy kikerültünk a megszokott körforgásból, azt vettem észre, hogy az értékrendünk is megváltozott. Én lelassultam, és ebben az új helyzetben igyekeztem megtalálni a harmóniát, mert vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg őket. 

Miben találtad meg ezt a harmóniát? 

Elkezdtem olyanokat csinálni, amikről régebb óta álmodoztam vagy amiket terveztem, de sosem tettem meg az első lépést. Ilyen például a dobolás, a horgászás, vagy ugye az első hullám alatt a vicces videók készítése. Érdekes, ahogy az első hullámnál érzett örömteliség mostanra mintha átfordult volna bosszúságba, hiszen mind mennénk már vissza a normális életbe. Szeretnénk színpadra állni, elkezdeni újra próbálni és játszani, találkozni a régen látott kollégákkal. Én előre menekültem, a Nem Adom Fel Kávézónak és magamnak írtam kulturális pályázatokat. Olyan dolgokra szerettem volna helyezni a hangsúlyt, amik rólam is szólnak, és a pandémia előtti rohanásban nem szántam rá elég időt.  

Milyen munkákban láthatunk majd a jövőben? 

Az Örkény Színházban bizonyára újra játszani fogjuk a Sötétben látó tündért Pogány Judit főszereplésével, illetve az Aradi Kamaraszínházzal remélhetőleg folytatjuk majd az európai színházi fesztiválokon való szereplést a Rosencratz és Guildenstern halott című előadással. Ami a filmeket illeti, a covid miatt két bemutatóm is elmaradt: a Felméri Cecília rendezte Spirál, amelyben a főszerepet Borbély Alexandra játssza, és a Boszorkányház Nyíri Kovács István rendezésében.  Egyébként azt látom a termetem kapcsán, hogy vannak olyan karakterek az irodalomban, mint Füst Milánnak a Pilli története, amelyek sok lehetőséget rejtenek magukban. Vagy ott van Hirsch Zoltán, aki neves cirkuszművész volt a két világháború között, és Zoli bohóc néven bejárta a világot – és nem mellesleg alacsony növésű volt. Az ő életrajzi könyvéből tervezek írni egy színpadi adaptációt, amit a Spinoza szívesen be is fogadna. Természetesen van benne egy ziccer szerep a számomra, de emellett nagyon érdekes és elgondolkodtató történet lehet bárki számára. Ő is egy kis faluból jött Pécs mellől, bádogosnak szánták, ennek ellenére más utat választott. Elszökött otthonról, mert játszani akart, és be is járta a világot, mint ismert előadó. Az ő története hitet adhat, hogy igenis tartozunk magunknak annyival, hogy követjük az álmainkat. 

Gyermekként te is nagyvilági, bohém életről álmodtál?

Én sosem vágytam ilyesmire. Vidéken születtem, és hatéves koromban hozott fel édesanyám egy budapesti speciális nevelőintézetbe, mert nem akarta, hogy egy borsodi kisfaluban nőjek fel, ahol csúfolhatnak, bánthatnak. Emlékszem, rengeteget sírtam az első években, nagyon rosszul éltem meg, hogy ilyen távol kerültem édesanyámtól és a nagymamámtól. De ma már látom, hogy akkor ez volt a jó döntés, és azt hiszem, sok bántástól megkímélt ezáltal. Ez egy zárt, speciális iskola volt, ami egy biztonságos közeget adott nekünk, és széles látókörűen neveltek minket. A szocializmusban nem nagyon mutatták a másságot, akkor szegregáció volt, minket inkább elrejtettek. Néha kivittek a városba, rendszeresen jártunk színházba, évente egyszer mentünk cirkuszba és a Városligetbe vagy moziba, de többnyire a négy fal között éltünk. Próbáltak minket eggyé kovácsolni. Ott mindenkinek volt valami sérültsége, így a sajátunk nem is volt annyira szembetűnő. 

Meddig tanultál ebben az intézetben? 

Tizennégy éves koromig éltem ott, aztán dönteni kellett, hogy mi legyek. Tizennégy évesen! Hát húszévesen sem tudtam, mi akarok lenni. Beiratkoztam egy ipari szakközépiskolába Kőbányára. Az számomra egy hatalmas váltás volt, kikerültem az „épek” közé a nagyvárosba. 

Nagyon más világ volt? 

Bementem az iskolába, és mindenki engem nézett, még a tanárok is. Megállt az élet, én meg nem értettem, miért. Eddig is jártam iskolába az elmúlt nyolc évben, és minden ment a normális kerékvágásban. Az emberek értetlenkedtek, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel – ezzel meg én nem tudtam mit kezdeni. Nagyon későn esett le számomra, hogy az én jelenlétem nem mindenkinek annyira természetes, mint azt én az elején gondoltam. Ez nem volt egy könnyű út, de idővel lett egy-két barátom, és a kollégium is sokat segített, ami egy zártabb közösség volt, nem éreztem magam egyedül.  

Ezekben az időkben már vágytál a színpadra? 

Hat éves koromtól diákszínjátszó körös voltam az iskolában, és ugyan szerepelgettem, de sokáig lámpalázas voltam. Ritkán indultam szavalóversenyen, nem is voltam ebben jó, sőt, felnőttként is beszédtanárhoz jártam.

 Mi fogott meg a színész létben? 

Utólag esett le, hogy valószínűleg ez számomra terápia is volt, mert már nem azért néztek, mert alacsony vagyok, hanem azért, amit és ahogy csinálok. Nem Sándort, az alacsonytermetű embert nézik, nem az az érdekes, hanem a játéka. Sok mindent segített elfogadni. Például a mai napig a termetem miatt gyereknek néznek, sokszor letegeznek, vagy azt gondolják, hogy a szellemi képességeim a magasságommal arányosan csökkentek. Gyakran előfordul, hogy ha társasággal vagyok, nem hozzám, hanem a másik emberhez szólnak. Régen ez zavart, ma már ez másképp van, megtanultam kezelni.

Mikor sikerült ezt elengedned? 

Elég későn, úgy harminc éves korom körül. Felismertem, hogy ez nem az én döntésem, hanem az ő döntésük. Nem vívhatok szabadságharcot egész életemben, egy idő után le kell tenni a „fegyvert”. Aki sérült, az nagyon erősen vágyik az elfogadásra, de sokszor mi magunk sem vagyunk elfogadóak, legalábbis magamon sokszor ezt vettem észre.  Én sem tudtam, mi bántó más sérült számára, vagy hogyan tudok megfelelően segíteni.  

Te könnyen kérsz segítséget? 

Ebben sokáig hiú voltam. Ha bementem a boltba, és nem értem el a kenyeret, inkább nem vettem meg, mintsem segítséget kérjek hozzá. Cikinek és megalázónak éreztem, hogy másokhoz forduljak. Ezt le kellett vetkőznöm magamról, és elfogadni, hogy időnként mindenki segítségre szorulhat. 

Édesanyád szintén alacsony termetű. Ő mert segítséget kérni? Milyen példát láttál? 

Ő is vidéken született, majd feljött Pestre tanulni, de amikor velem teherbe esett, hazaköltözött a kis borsodi faluba. Én úgy emlékszem, hogy ő nagyon rosszul élte meg a bántásokat, csúfolódásokat. Mesélte, hogy egyszer, amikor jött hozzám Pestre látogatni, a vonaton fülkés kocsi volt, ahol az egyik utas azt mondta, hogy „ne ülj ide, mert mi is elkapjuk”. Nekem meg kellett tanulnom kiállni magamért, hogy ne engedjem el a bántásokat, amik érnek és hogy megvédjem magamat, minden szinten.  

Édesanyád egyedülálló szülőként nevelt fel. Édesapáddal soha nem is volt semmilyen kapcsolatod? 

Kétszer találkoztunk, egyszer 24 évesen, majd két évvel később. Én érzelmileg nem kötődtem hozzá, hiszen korábban nem láttam. Ha édesanyám nem mondja, hogy keressem fel, mert ő is Pesten élt, talán eszembe sem jut. Édesanyám szerintem kíváncsi volt, hogy mit szól hozzám. Apám ezt akkor támadásnak élte meg, és nem tudott ezzel mit kezdeni. Nem volt nyitott rám. Furcsa találkozni úgy egy emberrel, hogy semmi közöd nincs hozzá érzelmileg, és mégis ugyanaz a neve, mint neked, és épp úgy néz ki, mint te, csak idősebb kiadásban. 

Maradt benned kérdés vele kapcsolatban? 

Én ezt le tudtam zárni, a temetésére is elmentem, ahol rajtam kívül csak az idősotthon képviselője volt jelen – hivatalból. Azért volt bennem szomorúság, mert apám és anyám is a születésem után magányosan élték le az életüket, miközben állítólag egy hatalmas szerelem volt köztük, ami nyolc évig tartott. Az apám nem akart gyermeket – édesanyám ezt mesélte, apám történetét sosem ismerhettem meg. Anyám temetésére egyébként nagyon sokan eljöttek, nagyon szerették az emberek, mégis magányos volt. Szerintem sok minden rajtunk múlik az életünk során. A jó kommunikáció kincs egy kapcsolatban, és gyakran azon csúsznak el a dolgok, hogy csak feltételezzük, mi megy le a másikban. Lehet, egy őszinte beszélgetés rajtuk is segített volna és akkor egész másképp végződhetett volna a történetük. 

A színház mellett évek óta dolgozol a Nem Adom Fel Kávézóban is kulturális programszervezőként és moderátorként.  Ti hogyan éltétek meg a bezárást? 

Az elején 2-3 hónapra rendezkedtünk be, amiből több, mint egy év lett. A sérült embereknél nagyon nehéz, ha ennyi idő kimarad nekik a gyakorlatból, folyamatosan ismételni kell velük a megtanult dolgokat és kondícióban tartani őket, például online képzésekkel. Számukra ez nemcsak munka, hanem egy olyan közösség, ahol minden találkozás örömteli. Most online angol képzés van nekik, én pedig online beszédórákat adok, így próbáljuk bennük tartani a lelket.  

Az ott dolgozó emberek mit adnak neked? 

Néha könnyebb velük az élet és az együttműködés, mint a „normális vagy épnek” mondott emberekkel. Elfogadóbbak, nincs bennük rosszindulat, őszinték és ha éppen rosszul érzik magukat, kimondják. Egyenesen és nyíltan fogalmaznak, nem játszmáznak, nem akarnak megúszni dolgokat és elvégzik, amit vállaltak. Rendkívül szórakoztatóak tudnak lenni, engem is kinyitottak, elfogadóbbá tettek. Például a Down-szindrómásokhoz és az autizmussal élőkhöz is máshogy viszonyulok, előtte keveset tudtam róluk.  Ha nagyon le akarom sarkítani, tükröt tartanak elém. Sok ideig tartott, amíg saját magamat is el tudtam fogadtatni velük. A Down-szindrómások gyakran gyereknek néztek a termetem miatt. Egyszer egy kedves ismerősöm meghívott a Down-szindrómás lányának a születésnapjára, aki az ajtóban úgy mutatkozott be nekem, hogy „én vagyok a királylány”. Az egész zsúr alatt terelgetett engem, istápolt, kísérgetett, hiszen gyermeknek nézett. A zsúr végén megölelt, és búcsúzáskor a fülembe súgta, hogy „nem vagyok ám királylány”. Ott éreztem, hogy a bizalmába fogadott, ami hatalmas ajándék bárkitől. 

Reméljük, hamarosan már a színpadon is újra láthatunk. 

Én is! Számomra ez a boldog várakozás időszaka, meg lehet ezt a korszakot rosszul is élni, vagy viszonylag jól is. Én inkább előre „menekülök”, azt csinálom, amire lehetőség van, kutatok, fejlesztem magam és pályázatokat írok, aztán egyszer eljön az „aratás” ideje is, amikor minden valósággá válhat és újra felhangzik a taps.  

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Wunderlich Józseffel

Eleinte rettegett a Vígszínház nagyszínpadától, még abban is kételkedett, hogy valaha színész lesz. Wunderlich Józseffel első lemezéről, az otthon töltött családi pillanatokról és a színház árnyas oldaláról is beszélgettünk.

Tavaly kiadtad az első lemezed, a SKIZÓ-t, amelyről márciusban két dalnak is megjelent a klipje. Mit jelentenek neked ezek a dalok?

Az egyik dal, a Belisztezve egy elég súlyos, tétova állapotot tükröz, és ezt a furcsa, kicsit szorongató érzést erősíti meg a videó is, amikor az ember számára a saját létezése céltalannak tűnik. Az utóbbi időben arra jöttem rá, hogy mennyire fontos, hogyan vagyunk jelen a környezetünkben, éppen ezért játszódik a videó Budapesten – hiszen ez az én közvetlen közegem. A mostani vírushelyzetben mutatkozik meg igazán, milyen sokféle arca van egy ilyen nagyvárosnak, a kiürült Budapest hol nyugalommal, hol pedig félelemmel képes eltölteni minket. Erről a kettősségről is szerettem volna beszélni. A lemezen egyébként nagyon sokféle dal van, mindegyik mást ad. Van köztük olyan, amelyik, – mint egy gyors kaja – azonnal eltelít jó érzéssel, de vannak, amikhez türelem kell, és többször meg kell hallgatni, hogy egy összetettebb történet kialakuljon.

Téged is nehéz elsőre megérteni?

Nem is tudom. Akik közelebb állnak hozzám, azok között is vannak, akik elsőre nem mindig értik, mit szeretnék. Egyrészt én is változom, másrészt a környezetünk is változik, de a vágy, hogy megismerjük egymást, állandó. Azt gondolom, hogy a világ és az emberek megismeréséhez idő és türelem kell. Aki ezt meg akarja spórolni, az azért jár rosszul, mert rengeteg értékről lemarad. Nem ragadhatunk le az előítéleteinknél. Az első benyomás fontos, de nem szabad az alapján végleges képet alkotnunk, mert az később akár ítéletté tud merevedni. Az embernek elsősorban saját maga irányába kell megtanulni a türelmet, és én pontosan így voltam ezekkel a dalokkal is. Nem szoktam zsákbamacskát árulni. Már az első találkozáskor azt kommunikálom, hogy nem vagyok egy egyszerű ember, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy megismerjem a másikat, és remélem, hogy ez fordítva is igaz.

A tapasztalataim szerint a világ azt diktálja, hogy az embernek legyen egy image-e, egy arca, ami azonnal szerethető, szimpatikus, és mehetnek rá a like-ok. Engem ez nem érdekel. Nincs bennem arra törekvés, hogy az első találkozáskor már szimpatikus vagy kellemes jelenség legyek. Sokkal izgalmasabb, ha ezek a találkozások nem prekoncepciók alapján történnek. A találkozás egymásra figyelés és várakozás, tiszta lappal kezdünk, és meglátjuk, meg tudjuk-e ismerni egymást.

Mennyire tudod megmutatni önmagad a színpadon? Vágysz arra a fajta elismerésre, amely a szerepeidet övezi?

Én a magánéletemben nem vágyom ilyen tiszavirág életű kapcsolódásokra. Például Boka János egy háromórás találkozás a nézőkkel, ami még egy rövid szerelmi kalandnak is karcsú. Én azokra a kapcsolatokra vágyom, amelyekről azt gondolom, hogy egy életen át el tud kísérni. Ezek aztán az évek során lehet, hogy néha meglazulnak, de maga a kötelék széttörhetetlen. Így is túl sok olyan találkozás van az életünkben, amelyek csak pár óráig élnek. Régen az embernek volt egy zöldségese, egy hentese, minden nap ugyanazokhoz az emberekhez ment be. Ismerték egymást, tudtak egymás életéről. Én erre vágyom. Akikkel négy-öt éve együtt vagyunk a Vígszínházban, azokkal már elkezdett kialakulni egy hosszútávú kapcsolat, és azt kezdjük érezni, hogy egy családban vagyunk. És ez már sokkal bensőségesebb, mint amit a legtöbb ember a munkahelyén el tud képzelni.

Erre a vidéki nyugalomra vágysz a magánéletedben?

Én nagyon vágyom ilyen életre, de sajnos ez a mi szakmánkkal nehezen összeegyeztethető, talán később majd az lesz. Ha a tanyasi életet megvalósítanánk, rögtön egy döntéshelyzet elé kerülnék a színház és a család között. Amíg azt érzem, hogy van dolgom a színházzal, addig meghatározó része lesz az életemnek. A Covid miatti kényszerpihenő alatt sokat tudtunk otthon együtt lenni, nagyon tanulságos időszak volt számomra. Először is meglepő volt, hogy így is lehet élni. Többet nem szeretném, hogy a munka annyira maga alá temessen, mint az elmúlt években, amikor innen-onnan el kellett csennem egy-egy órát, hogy a családommal legyek.

Nehezen mondasz nemet?

Már a Covid előtt elindult bennem egy folyamat, hogy erősebben tudjak nemet mondani, amire egyébként mindenkit csak bátorítani tudok. Látom, mennyire nehéz az embereknek bármilyen munkánál ezt meglépni, a pénz vagy a kapcsolat miatt. Én már szerencsére egész fiatalon tudtam nemet mondani, mint például annak idején, mikor Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba, háromszor is megtettem. Meg is szokták kérdezni, hogy miért döntöttem így, mikor ekkora sikerek vártak itt rám. Erre azt szoktam válaszolni, hogy honnan tudhattam volna, hogy a közönség ennyire meg fog szeretni. Én eleinte rettegtem a Vígszínháztól, a nagyszínpadtól, a nagy színészektől és az ezer embertől, aki minden este beül. Féltem, hogy kevés leszek egy ekkora színházhoz. Azt éreztem, hogy amíg a Pécsi Nemzeti Színházban tudok tanulni a kollégáktól, a rendezőktől, addig miért ne maradnék ott. Négy év alatt sokat tanultam Pécsen, megerősödtem lelkileg is és magamra szedtem annyi tapasztalatot, amire már azt mertem mondani, hogy nagy levegő, és próbáljuk meg a Vígszínházat.

Honnan eredt benned ez a kishitűség?

Nem kishitűségnek mondanám, inkább egy természetes kételkedésnek, ami sokakban benne van. Az egyetem elején el szokták mondani, hogy aki a fények és a csillogás miatt jött ide, az jobb, ha csomagol inkább, mert ami ránk vár az nem fenékig tejfel. Első év végén én majdnem ott is hagytam a Színművészetit, azt éreztem, ez nem nekem való. Nálam ez nem egy sikertörténet volt, hanem egy folyamatos küzdelem. Nem gondoltam volna, hogy felvesznek, azt meg pláne nem, hogy azok közé fogok tartozni, akik a pályán maradnak és még boldogok is.

Vágytál a Vígszínházban rád váró főszerepekre?

Sosem vágytam ilyesmikre, én játszani szeretek. Talán álszerényen hangzik, de amikor kijöttem az egyetemről, meggyőződésem volt, hogy nekem lassan új szakma után kell néznem, azt éreztem, hogy ez nem nekem való. Egyáltalán nem hittem magamban, mélységesen bizalmatlan voltam magammal szemben, nem gondoltam, hogy belőlem valaha színész lesz. Egyébként a mai napig nem szeretem, ha művészúrnak szólítanak vagy színművésznek titulálnak, mert még most sem gondolom magamat annak. Én inkább színházcsinálónak gondolom magam, szeretek játszani a gondolatokkal, a zenével, a ritmussal, a partnerekkel. Amikor színházat csinálok, akkor gyerek vagyok. A hivatásunk egyik nehéz része, hogy a játék öröme megmaradjon akkor is, amikor ezer ember néz. El kell felejteni, különben lehetetlen önfeledten játszani, hiszen a lelkednek le kell meztelenednie ahhoz, hogy a történetet őszintén és hitelesen el tudd mesélni – és ez egy nagyon intim helyzet. Számomra a színház sokkal intenzívebb, izgalmasabb és varázslatosabb, mint bármilyen virtuális valóság.

Mennyire tudsz önmagad maradni egy ilyen helyzetben?

Nem könnyű embernek maradni, miközben minden nap másnak próbálnak beállítani. Ha valakire művészként kezdünk gondolni, félő, hogy eltűnik mögüle az ember. Engem az érdekel, hogy ki van a szerep mögött. Fontos Boka János is, de sokkal fontosabb, hogy én ott legyek a szerep mögött teljes jelenléttel, mert anélkül nem ér semmit az egész. És a nézők talán ezt érzik meg, hogy Boka János mögött van valaki, és ez már egy sokkal bonyolultabb történetté, kapcsolattá tud válni.

Mit érzel különösen nehéznek ebben a szakmában?

A mai nagy hajtásban nehéz megtalálni a saját utadat, könnyű elterelődni és pályát téveszteni. A mi pályánkon is vannak olyanok, akik tehetségesek, bizalmuk is van önmagukban, mégis ráébrednek, hogy a színházcsinálás nem érdekli őket, nem erre vágytak. A sok várakozásra az öltözőben, a megalázó megjegyzésekre bizonyos rendezőktől vagy a kritikusok negatív véleményére. Ez is egy következő dimenzió, amit meg kell lépnie mindenkinek, aki színházat csinál, hogy a sok kellemetlenséggel, amivel ez jár – az ismertség, az, hogy írnak rólad, benne vagy a köztudatban – meg kell tanulni együtt élni és nem visszaélni velük. Számomra sokszor a várakozás a legnehezebb. Én úgy szeretek próbálni, hogy a színpadon vagyok. Idegőrlő, amikor a takarásban vagy az öltözőben várakozol, talán ez a legfárasztóbb és legnehezebb. A másik legrosszabb, amikor a környezeted őrli fel az idegrendszeredet. Ez velem ritkábban fordul elő, sokkal inkább vagyok kiszolgáltatva önmagamnak. A mások által létrehozott kellemetlen helyzetből könnyebben kilépek, mint abból, amit saját magam hoztam létre, például az öltözőben. Ebben már sokat fejlődtem, le tudom nyugtatni magam. Ez egy életen át tartó várakozás, hogy végre színpadra léphess, és ezt csak szerelemből érdemes csinálni. Születésemtől fogva türelmetlen alkat vagyok, ez magammal szemben is vesszőparipám. Amikor a türelmetlenség találkozik a maximalizmussal, az egy nagyon kellemetlen dolog, hiszen az ember a legjobb akar lenni, mégpedig azonnal. Az meg sohasem sikerülhet, mert mindenhez idő kell és mindig lesz, aki jobb nálad.

Most is vársz valamire?

Ez a mostani időszak olyan nekem, mint egy társasjáték, valaki mindig épp soron van, és addig mi várunk. Ezalatt gondolkozhatunk, tervezhetünk, és tiszteletben tartjuk, hogy a másik lép. Amint eljön az idő, mi is sorra kerülünk.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Grisnik Petrával

Vannak olyan hivatások, amelyeket akkor sem lehet feladni, ha az élet néha messze sodor tőlük. Grisnik Petra sem volt ezzel másképp, ő arra született, hogy a színpadon álljon. A fiatal színésznővel a kaposvári évekről, a szabadúszás nehézségeiről, önismeretről és a karanténról is beszélgettünk.

A karantén alatt bezártak a színházak, te mégis a Vera bemutatójára készültél, amit a férjed, Göttinger Pál rendezett. Még Kaposváron ismerkedtetek meg? 

Igen, én akkoriban még társulati tag voltam, ő meg először egy felolvasószínházat jött le rendezni 2011-ben, hogy megismerkedjen a társulattal, mert lehívták a következő évadra. Nagyon jól kijöttünk, elképesztően sokat röhögtünk, de én nagyon nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Nincs valami sok önbizalmam, és ha érzek is valamit, úgy vagyok vele, hogy biztosan túlgondolom. Itt is az egyik kolléganőm jött oda hozzám, hogy csinálj már valamit ezzel a fiúval, hiszen odavan érted! Én meg azt kérdeztem, hogy mégis melyik? Tehát ennyire nem esett le nekem. Az első randink meg tulajdonképpen a Junior Prima-díj átadó volt, amire egyébként el sem akartam menni, főleg, hogy Budapesten volt. Én nagyon nem szerettem ezt a várost, még a felvételit sem adtam be Budapestre, már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy pár órát itt töltsek, nem még hogy itt éljek! Pali mindenben támogatott és megvárta, hogy megérjen bennem a döntés és felköltözzek Pestre.

Volt benned félelem amiatt, hogy együtt dolgoztok?

Az elején igen. Egyrészt nekem nem sokkal azelőtt lett vége egy kapcsolatomnak, másrészt Pali akkor lett főrendező, én meg viszkettem ettől az egésztől, hogy mit fognak szólni a társulatban. Volt is egyébként, aki úgy gondolta, hogy én most felszedtem a főrendezőt, de egy idő után már nem érdekelt. Ez egy nagyon kis közösség, ahol valaki mindig téma, most épp én voltam az. Furcsa ez a vidéki összezártság, egyszerre szeretjük és utáljuk egymást, de hát nincs is más választásunk, hiszen szinte napi huszonnégy órában össze vagyunk zárva. De amiatt nem aggódtam, hogy ez a közös munkán változtatni fog, hiszen pont munka közben jöttünk össze. Ha nem tudtunk volna jól együtt dolgozni, akkor emberileg sem tudtunk volna így kapcsolódni. Azóta is sokszor volt már közös előadásunk, de ilyenkor nem párként vagyunk jelen, mindketten nagyon fókuszáltak vagyunk és sosem visszük haza a munkát. Színházról csak addig beszélünk, amíg haza nem érünk.

Mennyire vagytok kritikusok egymással szemben?

Kritikusok vagyunk, pont amiatt, hogy ennyire ismerjük egymást. Tudunk őszinték lenni, nem kell becsomagolnunk az észrevételeinket. Ismerem, mi mögött milyen szándék van, hiszen a feleségeként végig követtem a próbafolyamatot, tudom, hol voltak a mélypontjai, mikor mit élt meg. Ez fordítva is igaz, mindig tud nekem segíteni, de sosem akarja átrendezni a fejemben a darabot. Ebben is harmóniában vagyunk, kiegyensúlyozottan tudunk működni. Ha pedig valami nem sikerül, nem áll meg az életünk.

Ez a Vera próbái során sem volt másképp?

Megvan köztünk egy természetes hullámzás, hiszen majdnem tíz éve vagyunk együtt. Minden percünk erről szólt ebben az időszakban. Nagyon fáradt voltam, de kegyelmi állapot volt. Két hétig úgy éltem, hogy ott lakott a fejemben egy 11 éves gyerek, akinek szétesett a világképe. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, számomra egy safari park volt ez az egész. A színházat is másmilyen szemmel nézzük. Pali például sohasem unatkozik, én hozzá hasonló emberrel még nem találkoztam. Belefutottunk már olyan előadásba, ahol az én figyelmem egy idő után elkalandozott, de neki mindig van valami érdekes. Egyébként nagyon más vérmérsékletűek vagyunk. Nekem ezer impulzusra van szükségem egyszerre, ő egészen más. Szeret a színpadon is állni, de sokkal introvertáltabb, nem olyan szociomán, mint én.

Akkor neked a karantén különösen nagy kihívás lehetett.

Erősen függök az emberektől, és már egy hét bezártság után azt vettem észre, hogy annak, akivel beszélek telefonon, érzem a szagát. Nagyon nehezen bírtam. Volt, hogy elmentem autózni, és csak bámultam ki az ablakon, hogy ember, ember, ember… Ha nekem nincs szociális életem, könnyen be tudok fordulni, és most is ez történt. Egy idő után már kimenni a házból is rossz volt, nem éreztem magam biztonságban, de éjszakánként sétáltunk egy órácskát. Tökélyre fejlesztettem a zoom-kocsmázást a barátaimmal, videó-chateltem a családommal, rengeteget lógtam a neten – azóta is nehezen jövök le erről a függőségről. Palival strigulákat húztunk a falon, és hatvanhat napig voltunk karanténban.

Mennyire hiányzott nektek a színház?

Ezt nagyon máshogy éltük meg. Pali egyszer csak felszabadult, mert ő tulajdonképpen tizenhat éves kora óta állandóan dolgozik, mindig felelősséget vállal valamiért. Neki még nem volt ilyen életszakasza, hogy azt csinál szabadon, amit csak szeretne, akár egész nap filmezhet vagy kiolvashat egy könyvet egy szuszra. Másrészt tulajdonképpen mi összeköltöztünk. Rájöttünk, hogy 5-6 napnál többet sosem voltunk együtt, hiába vagyunk házasok már 5 éve, és annyira jó volt ennyi időt együtt tölteni. Én az elején még néha kijártam futni, de hamar átálltam a szobában való futásra. Mindenkinek az a legjobb, ha nekem megvan a heti 40-50 kilométer.

Mindig is ennyit futottál?

Harmincegy éves koromig szinte semmit sem sportoltam, de pár évvel ezelőtt volt egy betegségem, egy komoly vírus, aminek következtében elképesztően legyengültem fizikálisan. Az orvos javasolta, hogy kezdjek el sétálni, onnan meg egy lépés volt csak a futás. Amikor életemben először megtapasztaltam a futó extázist az első 5 kilométeremen, hihetetlen volt. Mint egy drog, szétáradt a testemben, és olyan boldog voltam, hogy elsírtam magam. Egyedül szeretek futni, mert akkor anélkül tudom leküzdeni a saját határaimat, hogy valaki pisztolyt tartana a fejemhez. Nem szeretek ilyenkor gondolkozni, mostanában például podcastekre futok. Amikor életemben először futottam 10 kilométert, megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van kedve, küldjön egy hangfájlt, amiben csak beszél. Nekem mindegy volt, mit mond, csak hogy halljam a hangját, mert ilyen nagy távot egybe még nem futottam. Mindenféléket küldtek, Huzella Juli felolvasott egy egész novellát, Pelsőczy Réka pedig 17 percig beszélt folyamatosan, egyszerűen csodálatos volt. És akkor rákattantam, hogy mennyire jó úgy futni, hogy közben emberek beszélnek hozzám. Ez nagyon hiányzott a karantén alatt, és egy idő után elkezdtem szorongani. Nekem pár éve volt egy nagy szakmai bezuhanásom, amitől depressziós lettem, majd pánikbeteg, és nem mertem a házból kimenni.

Erről az időszakról lehet kérdezni?

Persze, én szívesen beszélek erről, nem szégyellem. Amikor szabadúszóként feljöttem Pestre, bíztam benne, hogy ez nekem menni fog, eljártam igazgatói irodákba kávézni és rendezőket hívtam ebédelni. Azt gondoltam, hogy ez bármit is számít, de sajnos ennek Magyarországon nincsen kultúrája. Szépen lassan azt vettem észre, hogy nincs munkám és havonta maximum három előadásom van. Elmentem egy kocsmába pultozni, és abban az időben csak ez tartott észnél, miközben havonta erre a három estére fel kellett szívnom magam, hogy elhiggyem, színésznő vagyok. Teljesen elvesztettem a kontrollt, és mindentől elkezdtem félni. Igazából ez az egész azzal a pár évvel ezelőtti betegséggel kezdődött, amikor nagyon leépültem, mert ennek az egyik mellékhatása a depresszió volt. Legyengültem, napi tizenhat órákat aludtam, teljesen elszigetelődtem. Már társaságba se jártam, hiszen a barátaim nagy része szakmabeli, és nagyon nehezen hallgattam, hogy mindenki mennyire fáradt a sok munkától. Ettől csak sírhatnékom támadt. Arra meg senki nem kíváncsi, hogy nekem még mindig nincs munkám, így inkább már nem is szocializálódtam. Aztán mikor már napok óta pizsamában voltam otthon, el kellett mennem valahova. Rátettem a kezem a kilincsre, és hirtelen iszonyatosan verni kezdett a szívem, leizzadtam és félelmetes rettegés lett rajtam úrrá, hogy ha én kilépek az ajtón, abból baj lesz. Tudtam, hogy pánikrohamom van, kétségbeesetten próbáltam észnél maradni, de nem nagyon sikerült.

Majd pár nappal később előadásom volt, és mivel a látszat fenntartása mindennél fontosabb, el is indultam dolgozni. Pontosan emlékszem, hogy a Grassalkovich úton vezettem, még a buszmegállóra is tisztán emlékszem, ami mellett elhajtottam, amikor elfogott a rosszullét, izzadni kezdtem és tudtam, meg kell állnom mert ilyen állapotban nem szabad vezetni. Ennek el kell múlnia, hiszen nekem előadásom lesz és az mindennél fontosabb. De mentem tovább, és akkor belém hasított a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha most én félrerántanám a kormányt és hetvennel belevágódnék az oszlopba. Ebben a pánikhelyzetben ez tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak. Ha meghalok, nem kell azon görcsölnöm, hogy nincs munkám, nem okozok nehézséget a családomnak sem. És akkor rájöttem, hogy én nagyon szeretek élni, és ennek a gondolatnak nem szabadna megszületnie az én fejemben. Félreálltam, elszívtam tizenöt cigit és két nap múlva már ott ültem a terápián. És hála a Jóistennek, hogy ez ilyen gyorsan történt, mert az életemet mentette meg.

Mennyire érezted a szakmádat ebben központi szereplőnek?

Rá kellett jönnöm, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve, amióta színházban dolgozom egészen mostanáig az határozott meg, hogy mások mit gondolnak rólam. Most meg hirtelen nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnom, hogy kell viselkednem, hánykor hol kell lennem, én meg nem tudom, hogyan kell élni. Nekem nincsen személyiségem, sem terveim, még önálló véleményem sincs. Az a hiper adaptív képesség, ami a színészeknek van, nekem az életembe is átszivárgott. Mindig az adott helyzetnek megfelelően éltem, ahogy azt éppen elvárták tőle. A harmincadik szülinapom volt életem első fordulópontja, amikor azt éreztem, már nincs kibúvó, vége a kamaszkornak. Azért elég gáz, hogy ez ennyi idősen jött el, de valamennyire infantilizálja az embert a mi szakmánk. Akkor felálltam, megráztam magam és egy évig csak önismerettel foglalkoztam, még egy coach képzést is elvégeztem. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy én akkor is művész leszek, ha halálom napjáig nem állok többet színpadra. Én színésznek születtem, színészként is fogok meghalni, akkor is, ha holnaptól szerszámgéplakatosként dolgozom. Másrészt én mindig is boldog ember akartam lenni. Boldogtalan színészből rengeteg van, és én inkább elmegyek egy dohányboltba eladónak, mint hogy abba az állapotba kerüljek, amiben ők vannak. Elhatároztam, hogy én tovább fogok tanulni, emberekkel szeretnék foglalkozni és felvételizem szociális munkásnak. És abban a pillanatban megkerestek egy szereppel, majd még eggyel, és megkaptam az Alvilág című sorozatban az egyik szerepet. Nem vagyok ezoterikus alkat, de most mégis azt éreztem, hogy ezt magamnak teremtettem meg. Ahhoz, hogy be tudjon jönni bármi, először magamat kellett kinyitnom. Az egész számomra egy nagyon jó trip volt, hiszen mégsem szökdelhetem végig az egész életemet, mint valami rajzfilmfigura!

Mi volt az első lépés ezen az úton?

Először helyre kellett tennem a gyerekkoromat. Én nagyon kicsi korom óta vagyok ilyen magas, tizenkét éves koromban 186 cm voltam és emiatt céltáblává váltam az iskolában. Elég sokat bántottak, és egy idő után már hagytam is magam és belehelyezkedtem ebbe az áldozat szerepbe. Csodálatos élmény volt, amikor vissza tudtam menni a bennem élő gyermekhez. Ugyanakkor továbbra is van bennem egyfajta indulat amiatt, hogy sokszor az embereknek a másik egyértelmű testi sajátossága az elsődleges kommunikációs csatorna. Nekem nincs olyan napom, hogy valaki ne tegyen megjegyzést a magasságomra, és még ha kedveskedésből is teszi, nekem akkor is rosszul esik. Szerintem erről fontos lenne beszélni. Hiszen hogyan fogadjam el önmagam, ha a környezetem minden nap emlékeztet az ellenkezőjére? Számomra az, hogy mit akarok tenni ezekkel az emberekkel, akik engem bántottak, egy fordulópont volt. Mert semmit nem szeretnék velük tenni. Nem akarok rájuk haragudni, de megbocsátani sem. Egyszerűen azt kívánom nekik, hogy a gyerekeik legyenek sokkal jobb emberek, mint amilyenek ők voltak. Közhely, de igaz, hogy tényleg csak akkor tudok másokat szeretni, hogy ha magamat szeretem. Emiatt is volt ez az erős szociális függőségem, egyszerűen nem szerettem magammal menni. Amióta ezt helyre tettem magamban, tudom, hogy bármilyen bajban is legyek, én mindig ott leszek magamnak.

Ezt a színpadon hogyan tudod megélni?

Engem a színészetben nem az érdekel, hogy magamat hogyan tudom kifejezni egy karakteren keresztül. Sokkal inkább az érdekel, ki az az ember, akit játszom, és hogyan tudok én az ő szájával beszélni. Imádom azokat a szerepeket, ahol teljesen át kell alakulnom, elmaszkíroznak, másképp kell megszólalnom. Akkor azt érzem, hogy teremtettem valakit, és ha ezt mások is elhiszik, az valami csodálatos. Én minden alkalommal, amikor színpadra állok, rendkívül hálás vagyok. Ha csak annyi a feladatom, hogy bevigyem a tálcát, már azt is imádom, el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hány embert tudsz mondani a közvetlen környezetedből, akinek a szakmája a szerelme? Akkora mázlista vagyok, hogy az nem igaz!

Van benned félelem a jövőt illetően, hogy a színházak ismét bezárnak?

Nem félek, csak azért aggódom, hogy ne omoljon össze az ország. Remélem, az emberek ebben az időszakban sem felejtenek el élni, és a félelem és a gyűlölködés nem fog beszivárogni közéjük. Ha a színházaknak be kell zárni, hát akkor be kell zárni, de valami tér, hely, idő, ahol az emberek megélhetik az összetartozást és az együttlétet, mindig lesz. Ez a legfontosabb, és én nem is kívánok mást.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Gombó Viola Lottival

A Színművészeti Egyetem hallgatói nehéz hónapokat tudnak maguk mögött, köztük a most negyedéves Viola is. Mesélt nekünk arról, hogyan élik meg a változásokat, mit jelent számára az SZFE, de emellett szó esett az új nagyjátékfilmjéről is, amely idén ősszel kerül a mozikba.

Nehéz időszakon mentek most keresztül a Színművészeti Egyetemen. Hogyan éled meg ezeket a napokat, heteket?

Azon gondolkoztam, hogy mit tudnék én ezért az ügyért tenni. A Gólya-eskü videókban, amelyet mi diákok készítettünk, közel 90 színész vett részt, olyan neves művészek – csak hogy pár nevet említsek – mint Básti Juli, Cserhalmi György, Gálffi László és Hajduk Károly. Nagyon megható volt, amikor láttam rajtuk, hogy mennyire sűrített tér az SZFE, mennyi érzelem és emlék van itt. Lehet, hogy ezekkel a videókkal nem megyünk semmire, mert kis dolgok, de az lenne a legszebb, ha az egész szakma azt tudná mondani: egyek vagyunk, egy dologért küzdünk.

Én jártam Kaposvárra egy évet, és nekem az ottani és a pesti osztály is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. A kaposvári osztályból többekkel is együtt játszom az Ódry Színpadon, szerintem nincs különbség a két oldal között, és én tényleg mindkettőn álltam már. Azt gondolom, hogy 155 év munkáját, tehetségét és szorgalmát, a falakba beivódott történelmet nem lehet egy mozdulattal elsöpörni. Nagyon szomorú dolognak tartom azt, ami most történik, igazából magamat is gyászolom, nem csak ezt a korszakot.

Már négy éve otthonod a Színművészeti Egyetem. Mit adott neked az elmúlt években?

Szerintem nagyon fontos, hogy mi az alma matered. A Színművészeti Egyetem nem csak egy épület. Amit az osztályfőnökeimtől, Pelsőczy Rékától és Rába Rolandtól tanultam, örök életemben magamban fogom hordozni. Nagyon sűrű volt ez a négy év, ami valójában egy folyamatos fejlődés volt. Én úgy jöttem erre az egyetemre, hogy semmit nem tudtam a színházról. Székesfehérváron voltam ugyan színházban, és Budapesten is láttam egy-két darabot, de fogalmam sem volt arról, hogy ki kicsoda vagy mit, miért és hogyan csinál. Ezen az egyetemen elindult egy önmagától való fiatalodás a tanári karban, és én ebben is szerencsés voltam, mert csodás volt ez a friss energia és lendület, amit az osztályfőnökeimtől kaptunk. Jövőre pedig ifj. Vidnyánszky Attila indít osztályt Hegedűs D. Gézával, vagy mondhatnám Orosz Ákost, Nagy Péter Istvánt is, mint a tanári kar frissülését. Szerintem ebből is az látszik, hogy az egyetemünk valóban modern és fejlődőképes.

Már említetted, hogy egy évet Kaposváron töltöttél, miután itt Budapesten a harmadrostáig jutottál. A következő évben mi motivált, hogy még egyszer megpróbáld a felvételit?

Az első felvételimkor, ami Hegedűs D. Géza tanár úrék osztályába volt, még nagyon zöldfülű voltam. Ehhez képest számomra csodálatos, hogy eljutottam a harmadik fordulóig. Én ott a harmadrostán is nagyon sokat tanultam, és amit akkor csapásként éltem meg, az később ahhoz vezetett, hogy a Pelsőczy-Rába osztályba kerültem. Ebben a közösségben találtam meg helyem, köztük otthon érzem magam. Ez olyan, mint egy puzzle, amibe végre tökéletesen beleillek. Sokszor éreztem magamat kívülállónak közösségekben, itt pedig nem számítottam különcnek. Olyan tizenegy ember került össze egy osztályba, akik ugyan egészen mások, de egy dolog közös bennük: mind hevesek. Az egész egyetem olyan volt nekünk, mint egy nagy szenvedélyes szerelem, a vitákkal és az összeborulásokkal együtt.

Mindig is tudtad, hogy színésznő szeretnél lenni?

Táncos szerettem volna lenni, éveken át versenytáncoltam, de ott mégsem tudtam kiteljesedni. Ez a világ a mai napig bennem él, nagyon csodálom ezt a művészeti ágat. De utólag belegondolva már az óvodában is volt bennem hajlam a színészetre. Nekem olyan óvónőim voltak – Erika néni és Saci néni – akiket a mai napig imádok. Ők minden farsangkor előadtak egy mesejátékot, amelyben beöltöztek velünk együtt. Tartottak esküvőt nekünk, koszorúslányokkal, virággal, gyűrűvel, zenével és nászajándékokkal. Minden jelmez egy nagy ládában volt, onnan öltözködhettünk, és én már ott éreztem, hogy ez nekem való.

Hamar kipróbálhattad magad a nagyközönség előtt, már harmadévben a Belvárosi Színház színpadán álltál. Mennyire szoktál izgulni, ha tudod, hogy a nézőtéren ismerős ül?

Ha tudom, hogy néz valaki, akkor az számomra egy ünnepi pillanat. Amikor az osztályfőnökeim néznek, akiket nagyon tisztelek, akkor azért tudok jobban izgulni. De igazából én mindig izgatott vagyok, mielőtt a színpadra lépek, számomra ez még most is egy fontos dolog, hiszen alig másfél éve kezdtem el nagyközönség előtt játszani. Azt hiszem, az egy másik létezési forma, amikor a személyiségemnek nem csak az asztal túlsó végéig kell elérni, hanem a hangomnak, a gesztusaimnak az egész teret be kell tölteni.

Kritikus vagy magaddal szemben?

Sajnos igen, de sosem előadás közben, csak utólag. Elég szigorú vagyok magamhoz, talán ebben oldódnom is kéne, hajlamos vagyok eggyel jobban bántani magamat, mint amennyire kellene, de ez amúgy szépen kezd lejönni rólam. Már látom, hogy nem a világvége, ha elrontok egy szót, kezdem kicsit szabadabban kezelni ezeket a dolgokat. Ezt Orlai Tibor csapatában tanultam meg, ahol olyan emberek játékát láthatom, mint Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté vagy Ötvös András. Hihetetlenül jó partnerek, intenzívek és mindig egyenrangú félként kezelnek. Általuk felfedeztem magamban új dolgokat, például azt, hogy tudok vicces is lenni a színpadon, amit évekkel ezelőtt nem gondoltam volna magamról.

Idén ősszel jön ki az első nagyjátékfilmed, a Becsúszó szerelem, amelyben egy nevelőintézetben felnőtt lányt alakítasz. Hogyan készültél a szerepre?

Ez egy romantikus vígjáték, viszont az én karakterem nem kifejezetten a poénokra épült, hanem maga az ellentét, amely a két figura között van, adja a film humorát. A színészet az empátia művészete, hiszen van egy ember, akinek ismerem a vágyait, céljait, megértem a fájdalmát, együttérzek vele, magaméhoz hasonlónak gondolom, ezáltal a figurát magam részének gondolom. Tavaly a felkészülési időszakban, amely megelőzte a filmet, nagyon sok gyermekotthonban jártam, ahol megismerhettem a történeteiket. A gyerekeknek és a nevelőknek is nagyon sokat köszönhetek. Engem ez a téma nagyon mélyen megérintett és azóta azt érzem, hogy ez egy olyan ügy, amivel érdemes lenne többet foglalkozni.

Milyennek látod a filmben megjelenő sorsokat, embereket?

Ezt a partnerem, Ötvös András fogalmazta meg úgy, hogy ezekkel az karakterekkel annyi nehézség történt az életükben, hogy muszáj volt egy páncélt növeszteniük, falakat emelniük maguk köré. Ugyan ezt a saját karakterére mondta, de úgy érzem, az enyémre is ráillik. Lüszi egy provokatívabb lány, sokszor vakmerő és pofátlan. Amikor viszont azt érzi, hogy szeretve van, végre otthonra talált és olyan emberek veszik körül, akik figyelnek rá, meghallgatják, akkor ő is megnyugszik.

Te már rátaláltál erre az otthonra?

Számomra a Színművészeti Egyetem egy ilyen közösség. Az osztálytársaim és a mestereim is támaszaim, akiket bármikor felhívhatok. A személyes problémák megoldásában éppúgy számíthatok rájuk, mint szakmai helyzeteknél. Amikor először kimentem gyakorlatra, a legapróbb félelmemmel is éppúgy fordulhattam hozzájuk, mint a komoly nehézségekkel. Az igazi közösség ismérve, hogy ott vannak, amikor költözni kell, az ember születésnapján, az apja temetésén, vagy akár az esküvőjén. Azt érzem, hogy én ezt életemben most először találtam meg itt a Vas utcában.

Már csak egy év van hátra az egyetemből. Mivel fognak telni az utolsó hónapok?

A szakdolgozatunkat már a karantén alatt elkezdtük írni az osztályfőnökeink ösztönzésére. Én azt a kérdéskört elemzem, hogy máshogy kell-e felkészülni egy filmszerepre, mint egy színházi szerepre. A saját tapasztalataim mellett nagyobb színészek élményeit dolgozom fel, és talán ha lesz harmadévben egy diák, aki akkora feladatot kap, mint én ebben a filmben, akkor ezek a tapasztalatok a segítségére lehetnek. Emellett az egyetemen a rendező párhuzamos osztállyal fogok együtt dolgozni. A második félévben pedig a Szerepeink című előadás lesz számomra nagy feladat az Orlai Produkciónál.

Az ötödik év végén eljön számotokra a szerződtetés kérdése. Mennyire foglalkoztat ez már most titeket?

Minden osztályközösségben eljön az az időszak, amikor az ember körbenéz, hogy én, mint majdani színész, hogyan fogok teljesíteni egy új közösségben. Hol van az a hely, ahol rám számítanak, ahol beleillek a képbe. Ez egy nagyon nehéz folyamat, elengedni az osztályt, az egyetemet, a biztonságot. Mindenki máskor fog beérni, máskor találja meg a helyét. Szerintem ez nálunk már korábban elkezdődött, mint egy átlag osztálynál, hiszen hamar a mélyvízbe dobtak minket, és ezért nagyjából ez az időszak már le is csengett. Most már mindennek örülünk, amit a másik kap. Már kicsit néha azt érzem, hogy kezdünk nosztalgiázni. Az a sok intenzív érzelmi és fizikai élmény, amit közösségként megéltünk, végig fog kísérni minket az életünk során, ez fog összetartani minket. Kíváncsian várom, hogy kikkel fogok majd együtt dolgozni az osztályból a jövőben. Az elmúlt években annyira megváltoztunk, mindenki annyit fejlődött színészileg, hogy nagyon izgalmas találkozás lesz, amikor ezek a szálak ismét összefonódnak.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Csiby Gergellyel

 A fiatal színművészt sokáig a Vígszínház színpadán láthattuk, idei évadtól azonban a Magyar Színház társulatát erősíti. Szó esett a gimnáziumi évekről, a vallásról, a mai fiatalokról és persze a színházról is.

A Színművészeti Egyetemen bábszínész szakára jártál. A bábok érdekeltek gyerekkorodban?

Soha nem báboztam gyerekként. Általános iskolában vittek minket bábszínházba, de más emlékem nincs. Amikor másodjára jelentkeztem az egyetemre, Máté Gábor indított prózai osztályt, és annyira erősen élt bennem az első felvételim, hogy azt éreztem, előtte nem fogok tudni teljesíteni. Évet nem szerettem volna kihagyni, és akkor indult bábszínész osztály is, így oda jelentkeztem, hiszen ugyanolyan diplomát ad, illetve még valami pluszt is tanítanak. Persze tisztában voltam vele, hogy nem lesz olyan, mintha egy Marton, Zsámbéki vagy Zsótér által vezetett osztályban végeznék, de mégiscsak a Színművészeti Egyetem. Tanulni meg lehetett, ha az ember akart, és hát miért ne akart volna.

Nem gondolkoztál azon, hogy egy bábszínházba szerződj?

Sokat adott nekem ez a szak, de már harmadévben körvonalazódott bennem egy másik irány. Ha lenne olyan társulat ma Magyarországon, mint mondjuk a kortárs francia vagy szláv bábszínház, elgondolkodnék. Itthon elképesztő módon fejlődik a báb, egyre izgalmasabb előadások születnek, sok új forma jelenik meg, ennek ellenére továbbra is sokkal jobban érdekelt az „élő színház”.

Az egyetem előtt a Szent Margit Gimnáziumba jártál. Drámatagozaton nem is gondolkoztál?

Jelentkeztem a Bródy Imre drámatagozatára, de szüleim hatására a Szent Margit lett belőle. Nem bánom, mert nagyon építő négy év volt. Figyeltünk az ünnepkörökre, a karácsony és húsvét jelentett valamit, volt egy közösségünk. Lehet, hogy nem tett volna jót nekem, ha drámatagozatra járok, ahol az ember négy évig szinte csak az egyetemre készül, és félig már el is hiszi, hogy színész, vagy legalábbis közelebb van a szakmához. Persze nem tudom, milyen egy drámás osztály, de én ezt csináltam volna szerintem. Amikor eldöntöttem, hogy ez lesz az irány, csak hétvégente és nyári táborokban ismerkedtem a színjátszással.

Mit hoztál magaddal ebből a négy évből?

Úgy gondolom, hogy el lehetett onnan tanulni egyfajta tartást. A tantárgyak mellett sok mindenre figyeltek. Megtanítottak minket az illendőségekre, például, hogy egy nőnek mindig a szív felőli oldalán állunk, vagy, hogy nem kellemes, hanem áldott, békés vagy boldog ünnepeket kívánunk, mert a lábvíz kellemes. Ezek apró dolgoknak tűnnek. Persze, tudom, kit érdekel, hogy hogy mondom vagy hova állok, de közben mégiscsak hozzáadnak egy emberhez.

A Szent Margit egy katolikus gimnázium. Vallásos családból jössz?

Édesanyám családja erdélyi, ők nyolcan voltak testvérek, nagymamámék pedig húszan, és ebből tizenöten fel is nőttek. Édesanyám nagybátyja a legkeményebb Ceaușescu-rendszerben, az ezeréves határnál felépített egy többszáz férőhelyes templomot, de sajnos nem élte túl a rendszert. Egyik nagybátyám pedig Brassónak a plébánosa, úgyhogy igen, egy katolikus erdélyi családból származom.

És édesapád családja?

Édesapámat nem ismerem, vele nincs kapcsolatom, elég hamar továbbállt. Egyszer találkoztam vele amikor tíz éves voltam, de a nevelőapám három hónapos korom óta velünk élt, és ő apám helyett is apám volt.

Mi vonzott a színészetben?

Szerettem, ha figyelnek rám. Általános iskolában elég fura srác voltam, nem szerettem focizni, csak a lovak érdekeltek, nem voltam egy „menő csávó”, de drámaórán elememben voltam. Azt nem mondanám, hogy gyerekkorom óta a színpadra vágytam, sokáig állatorvos szerettem volna lenni.

Szerettél szerepelni gyerekkorodban?

Nem minden esetben, csak ha biztonságban éreztem magam, és ez ma a színházban sincs másképp. Nem hiszek abban a fajta a színházcsinálásban, amelyet a félelem, a szigor és a megalázás határoz meg. Ha velem kapcsolatban egy rendező szkeptikus, nem bízik bennem, akkor tudat alatt is előjön a bizonyítási vágy és a kényszer. Szétesem, bizonytalan leszek és gyáva. Ha ennek az ellenkezője történik, és egyfajta közös szövetség alakul ki közöttünk, akkor tudok igazán jól működni.

Mivel tudsz kikapcsolni?

Nagyon szeretek kimozdulni a városból. Újlipótvárosban születtem, sok időt töltöttem a város közepén, és egy ideig élveztem is. Igazi urbánus akartam lenni a nagyvárosi élettel, a hosszú szövetkabáttal, de ma már vágyom kifelé a természetbe. Ha van időm, mindig a lovardák felé vezet az út. Közel három éve lovagolok, már gyerekkorom óta vágytam rá, de akkor nem futotta rá. Mostanában sajnos ez kissé háttérbe szorult, annyi feladat volt ebben az évadban.

Mi vonz annyira a lovakban?

Alapesetben végtelenül nyugodtak és empatikusak. Ha velük vagyok a szabadban, az teljesen kikapcsol. A belőlük áradó nyugalom feltölt, és nagyon jót tesz az idegrendszeremnek. Előttük nem lehet ugrálni és kapkodni, szépen át kell venni azokat a rezgéseket, amelyeket ők sugároznak.

Már évek óta tanítasz a Sztalker Suliban. Vágytál arra, hogy taníts?

Nem gondolom, hogy 27-28 évesen bármelyikünk is tanítana. A Sztalker Suliban inkább csak megosztjuk a tapasztalatainkat olyan érdeklődő fiatalokkal, akik szeretnének ebben a szakmában elhelyezkedni, vagy csak jobban el akarnak mélyülni magukban. Ha velük vagyok, főleg mozgással koncentrációval, a testi tudatossággal foglalkozunk.

Mit ad szerinted a Sztalker Suli a fiataloknak?

Igazi közösséget, igazi barátokkal. Nem felszínes kapcsolatokat, hanem egy helyet, ahová szívesen jönnek. Nemrég egy szülő felhívott, és elmesélte, hogy a lányának mennyit segített ez a hely, és hogy köszönetet szeretne nekünk mondani. Ez egy közös tanulás, ahol odafigyelünk a diákokra, személyes kapcsolatot ápolunk velük. Én imádtam volna, ha tizenévesen lett volna egy ilyen közösségem.

Később lett neked is ilyen közösség élményed?

Földessy Margithoz nagyon szerettem járni, de ott összekerültem egy olyan budai úri réteggel, ahol az számított, kinek hány krokodil van a pulcsiján. Az ÁSZ színjátszótáborban egy remek közösség volt, de az egy tábor, az azért más.

És az egyetemen?

Nem alakult ki olyan szoros közösség. Mármint olyan nem, mint amit az ember elképzel egy Színműs osztályról. Mindenki kicsit mást akart. Már az egyetemi évek alatt is volt széthúzás, páran az „élő színház” felé mentünk, ez okozott némi feszültséget. De természetesen tudtunk együtt dolgozni, és izgalmas vizsgák születtek. Egy két emberrel tartom a kapcsolatot, és ha bárkivel összefutnánk, biztos, hogy jól el tudnánk beszélgetni.

A Vígszínházban már egy erősebb csapat alakult ki, igaz?

Szerintem ott „érkeztem meg” igazán. Egy nagyon erős baráti kör alakult ki az első két évben. Mindenki ugyanazért dolgozott, egymást támogattuk, csak így tudtunk havi tíz Pál utcai fiúk előadást lejátszani. Mára sajnos ezt szétrobbantották, ami nekem nagy fájdalmam.

Nem volt köztetek verseny?

Volt egy egészséges versenyszellem, de mindenkire jutott feladat az első két évben, és elfogadtuk, hogy melyik karakter, szerepkör kire illik. Aztán bejött X számú egyetemista, óriási szerepeket kaptak, amit mi nem is értettünk, hiszen sokan már három éve ott dolgoztunk, és ezeket a feladatokat ránk is lehetett volna osztani. Folyton ezt hallod, hogy végig kell járni a ranglétrát, és a kisebb szerepekből idővel egyre nagyobbak lesznek, de itt mégsem ez történt. Ez nem panasz, inkább megállapítás.

Te milyen karakternek írnád le magad?

El kell fogadnom ezt a kölyök arcomat, sok évig fogok még fiatal embereket játszani. De konkrétabban nem tudnám meghatározni, ezt mondja meg más. Persze az ember vágyik az olyan feladatra is, ami kicsit ellene megy az alapkarakterének.

Az idei évadban a Magyar Színházhoz szerződtél. Nehéz volt beilleszkedni egy új társulatba?

Azt hiszem bárhol el tudok lenni, megbirkózom ezekkel a helyzetekkel. Nagyon más itt a hangulat, mint a Vígszínházban. A színház működése és a repertoár felépítése is más természetesen. A Ruminivel kezdtem. Jól jött Méhes Lászlóval rendező-színész felállásban találkozni. Azt követően a Holnapelőttön dolgoztunk, amelynek igazi műhelymunka hangulata volt, és rengeteget tanultam a folyamat alatt.

Mindenki számára nehéz időszak következett be az elmúlt hetekben a járvány miatt. Hogyan érint téged a színházak bezárása okozta kényszerpihenő?

Nehéz a hogyan kérdésre válaszolni. Ez most egy állapot, amiből ki kell hozni a legtöbbet. Kihasználni a hirtelen jött szabad heteket, illetve segíteni, ahol lehet, és ahogy az ember lehetőségeihez képest tud.

Mivel foglalod el magad ebben az időszakban?

Ahogy sokan, én is igyekszem hasznosan tölteni a ránk szakadt szabadidőt. Elkezdtem tanulni egy „handpan” nevű hangszeren és építettem egy házi stúdiót a szekrénybe, hogy itthonról is tudjak hanganyagot küldeni bizonyos munkákhoz.

Mennyire hiányzik a színpad? Lesz olyan az életed kapcsán, amit átgondolsz ebben az időszakban vagy változtatsz majd, ha minden visszakerül a régi kerékvágásba?

Hiányzik. De nem csak a színpad, hanem minden más is, ami kitöltötte a hétköznapokat. Most sok minden átértékelődik, amit az ember a hétköznapokban természetesnek és magától értetődőnek érez. Egy biztos, nagyon jó lesz újra megölelni egymást!

Milyen terveid vannak a nyárra?

Van sok terv. Remélem a két lovastábort már megtarthatjuk július második felében. Bízom benne, hogy mihamarabb, minél kevesebb veszteséggel elmúlik ez a helyzet, és visszatérhetünk a mindennapjainkhoz, és megvalósulhatnak a tervek!

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Petrik Andreával

Petrik Andrea négy év szabadúszás után tavaly leszerződött a Vígszínház társulatához, ahol Anna Kareninaként debütált volna. Ezt azonban felváltotta élete legfontosabb szerepe, amikor kiderült, hogy kisbabát vár. Mesélt nekünk a színpad mögötti életről, a színésznők elé állított elvárásokról és persze a közelgő izgalmas életszakaszról, az anyaságról.

Hét éven át, egészen 2016-ig a Radnóti társulatának tagja voltál. Annak idején miért döntöttél úgy, hogy továbbállsz?

Nagyon szeretek társulathoz tartozni, és a Radnótinál egy remek csapattal dolgozhattam, de nem tudnék életem végéig egy helyen maradni. Én olyan típus vagyok, akinek időnként el kell mennie. Az állandó társulati lét egy kapcsolathoz hasonlít: nagyon sokat adott az együtt töltött évek alatt, de már nem működött, azt éreztem, csak bántanánk egymást, ha tovább maradnék. Szükségem volt a megújulásra mind szakmailag, mind a magánéletemben, és az ösztöneim azt súgták, mennem kell. Ez kicsit olyan, mint a kígyó, amely évente levedli a bőrét, én is hasonlóan vagyok kitalálva.

Négy év szabadúszás után tavaly mégis leszerződtél a Vígszínházhoz.

Ez a négy év életem egyik legszebb időszaka volt, nyolc különböző helyen, különböző műfajú előadásokban játszhattam, és rengeteg kollégával megismerkedtem. Van benne bizonytalanság is bőven, de nekem az első pillanattól kezdve szerencsém volt, és nem tudtam, ez a szerencsés csillagzat vajon meddig fog kitartani. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy előbb-utóbb szeretnék anyuka lenni, egy biztos helyen, egy olyan társulatban, ahová visszavárnak. A Vígszínházhoz van egy erős kötősédem, nem egy idegen helyre jöttem. Az egyetemen Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába jártam, és a gyakorlatomat is itt töltöttem. Az utóbbi évben is játszottam vendégművészként a színházban, Eszenyi Enikő többször is megkeresett, hogy szerződjek, de mindig volt valami oka, hogy nem mentem. Tavaly viszont újra éreztem azt, hogy szeretnék társulathoz tartozni.

Az idei évadban Anna Kareninaként debütáltál volna a Vígszínház új társulati tagjaként.

Tavaly tavasz környékén szerződtem le a Vígszínházhoz, és augusztusban kiderült, hogy babát várok. Azt tudni kell, hogy nem árultam zsákbamacskát, amikor leültünk Eszenyi Enikővel. Elmondtam neki, hogy nekem most a gyermekvállalás a legfontosabb, és nagyon megértő volt. Csak nem gondoltam, hogy ez a baba ennyire szeretne már jönni, és ilyen hamar meg is érkezik. Így tulajdonképpen egy pillanatot nem dolgoztam ebben az évadban a Vígben, csak játszottam továbbra is azokat az előadásokat, amelyek eddig is megvoltak. Szeptemberben kezdődött az Anna Karenina próbafolyamat, amelynek a főszerepét még tavasszal felajánlották nekem. Számomra nagy dilemma volt, hogy alig pár hetes terhesen szóljak-e Enikőnek az állapotomról, mert nem véletlen, hogy ezt három hónapig még nem nagyon mondja az ember, sosem lehet tudni. De etikátlannak éreztem, hogy egy ekkora szerepet én próbáljak végig csak azért, hogy aztán valaki másnak kelljen beugrania helyettem, így bevállaltam ezt a kockázatot, és szerencsére nagyon jól alakultak a dolgok.

Nehéz volt elengedni Anna Karenina szerepét?

Eleinte nem is gondolkoztam azon, hogy bármit is el kell engednem idén, mert azt hittem, még várat magára a baba. Amikor Enikő tavasszal elmondta, hogy Anna Kareninát fogok játszani, megdobbant a szívem. Úgy gondoltam, hogy ez nagyon nekem való szerep, és pont abban az élethelyzetben vagyok, hogy el kell játszanom. De amint megtudtam, hogy terhes vagyok, egy pillanatig nem volt bennem olyan érzés, hogy valami elment mellettem. Nincs az a szerep, amely felülírná ezt az áldást, nekem most ez a legfontosabb. Az elmúlt években a színház volt számomra az első, sok mindent háttérbe szorítottam miatta, áldozatokat kellett hoznom érte. Annyira meghat, hogy ez a kisfiú – mert hogy kisfiam lesz – éppen most akart jönni, nem várta ki, hogy egy Anna Karenina elé kerüljön. Ezzel megtapasztalhattam azt is, milyen elengedni egy olyan szerepet, amelyre vágytam, de tudom, hogy jön majd helyette másik.

Gondolom, hosszú évek óta először felvet a szabadidő.

Igen, és eleinte volt is bennem egy kis félelem, hogy mit kezdek majd magammal, ha már nem lesz ennyire intenzíven része az életemnek a színház, de most nagyon jól esik. Van időm olvasni, filmet nézni, és persze mozogni is járok, mert az elhízástól azért félek. Eddig is küzdöttem testképzavarral, és ez a terhességgel csak felerősödött.

Ez a testképzavar egész életedben végig kísért?

Nem, olyan 28 éves koromban kezdődött, amikor egy filmszerepért nagyon gyorsan kellett nagyon sokat fogynom. Ez a soványság egyre jobban tetszett nekem, pedig nem voltam egy szép látvány, undorítóan néztem ki. De én ezt vonzónak láttam, és minden falatnál mardosott a bűntudat, utáltam magamat.

Hogyan sikerült kijönnöd ebből az állapotból?

Ebből véglegesen szerintem sosem lehet kijönni, de szépen, lassan egyenesbe jöttem. Gimnáziumban egészséges testképem volt, szerettem magamat. A színházban azonban mindig téma, hogy ki hogyan néz ki, milyen az alakja, mekkorák a méretei – ezek alapján bekategorizálnak. Voltak rosszabb időszakaim, mint amikor egyik évben a Radnótiban nem kaptam új szerepet, azt nehezen éltem meg.

Egy színésznőnek nehéz lehet visszavonulni akár több évre is. Mikor tervezel visszatérni a színpadra?

Erre még nem tudok válaszolni, mert ez mindig az adott helyzetben dől el. Abban biztos vagyok, hogy nem rohanok vissza, ameddig lehet, szeretnék a gyermekem mellett maradni.

Van benned félelem a visszatérést illetően?

Mivel tavaly leszerződtem a Vígszínházhoz, ezért nincs, hiszen van, ahová visszavárnak. Ha még szabadúszó lennék, egészen más lenne a helyzet. Régen egy színésznőnek a színpadon volt a helye, hiába lett anya, egy színésznő az maradjon színésznő. Most is sok olyat látok, hogy szülés után már rohannak vissza dolgozni a nők, mintha félnének, hogy kimaradnak valamiből, vagy elfelejtkeznek róluk. Amikor még fiatalabb voltam, és a gyermekvállalás a távoli jövőben volt, bennem is megvolt ez a fajta félelem, nem tudtam, hogyan lehet ezt a kettőt összeegyeztetni. De most, hogy tényleg gyereket várok, egyáltalán nem aggódom. Tudom, hogy a színészettel akarok foglalkozni életem végéig, és bízom a jó szerencsében, hogy mindig lesz hová visszatérnem.

Hogyan készülsz az anyaságra?

Nem agyalom túl, nem olvasgatok előtte dolgokat vagy ilyesmi. Mindig ott tartok, ahol éppen tartanom kell. Inkább kíváncsiság van bennem, hogy hogyan fogunk működni családként. Az életem során minden fontos kérdésben ösztönösen hoztam döntést, és eddig ezek az ösztönök mindig megvédtek és segítettek. Remélem, ez az anyaságban sem lesz másképp. Szeretem a felelősséget, és nagyon élvezem, hogy a férjemmel ketten ebbe belevágtunk. Persze gyakran tele vagyok bizonytalansággal, sok mindenben béna vagyok – még csekket sem tudok befizetni telefonról – de a nagy döntések nekem természetesen jönnek. Ilyen a gyermekvállalás is, abban biztosnak érzem magamat.

A szakmán belül van előtted példa, hogy hogyan lehet összeegyeztetni a színházat és az anyaságot?

Ez a szakma nem arról híres, hogy ebben példák sorát tárja elénk. Nagyon nehéz szuper anyának és nagy színésznőnek is lenni egyszerre, már csak az időbeosztás miatt is, például nem vagy ott, amikor a gyerekedet le kell fektetni. Bízom benne, hogy ezt lehet jól is működtetni, és valahogyan majd az élet más területein kompenzálni. De két dolgot mindig tudtam az életemben: hogy színésznő szeretnék lenni és egy napon anya is. A magánéletemben sokáig keresgéltem az utamat, hosszú ideig a szakmám volt a stabil pont. Szerencsére mára ez is egyenesbe jött.

A férjed is színész. Szerinted a gyermeked is a színházat fogja választani, ha felnő?

Nem annyira szeretném, hogy színész legyen a gyermekemből. Nyilván, ha elengedhetetlen vágyat érez a színház iránt, akkor támogatom, de én nem fogom a színészi pálya felé terelni. Ha valakinek az az egy vágya van, hogy színész legyen, és másra gondolni sem bír, akkor annak kell lennie. De ha van más út is előtte, akkor arra lépjen rá. Ez a szakma sok mindenben megköt, más ritmust követel, mint egy normális embertől. Persze rengeteg dolgot ad a sok lemondás mellett is, ez kétségtelen. De gyakran nehéz emberek a színészek, exhibicionisták vagy éppen introvertáltak, nárcisztikusak, frusztráltak és túl sokszor magányosak is. És mégis, aki egyszer bekerül közéjük, az már nem tudja elképzelni másképp az életét. Szeretek néha csipkelődni a színészekkel, de hát én is egy vagyok közülük, és soha nem tudnék nélkülük élni.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Smink: Baráth Tímea

Interjú Szávai Viktóriával

Szávai Viktória már két éve szabadúszóként dolgozik, és most először a Belvárosi Színház színpadán is találkozhatunk vele. Mesélt a szabadságról, anyaságról, a bizonytalan pillanatokról és legújabb bemutatójáról is.

Nemrég mutattátok be Budapesten az Egy apró kérés című előadást. Most dolgoztál először az Orlai Produkcióval?

Igen, örültem a felkérésnek, mert nagyon vonzott ez a csapat. A rendezővel, Rába Rolanddal anno volt egy közös munkánk a Radnóti Színházban, de Mészáros Mátéval és Járó Zsuzsival még sosem játszottam együtt, és nagyon kíváncsi voltam rájuk. Rolival elképesztően jó dolgozni, mert nagyon színészbarát, szokta is mondani magáról, hogy túl jófej velünk. Figyelembe veszi az aznapi állapotodat, meghallgatja minden nyűgödet és nagyon nyitott az ötleteidre. Az Orlainál egyébként is nagyon családias a hangulat, szóval otthonosan érzem itt magam.

Mi a színdarab alaptörténete?

Ez egy négyszereplős kamaradarab, amelyben két házaspár tölti együtt az estét abból az apropóból, hogy a sztárépítész férjnek – akit Debreczeny Csaba játszik – elfogadják a tervét egy 26 emeletes toronyház megépítésére. Én játszom a feleségét, aki a vacsora előtt közli vele, hogy a háziorvos szerint veseelégtelensége van, és új vesére van szüksége. Ezzel az egész este borul, a nagy ünneplést felváltja a pánikhelyzet.

Milyennek látod a karaktered?

Ez a házaspár nagyon jól él, igazi felsőkategóriás életvitellel, de a szerző sok mindent nem árul el karakterről. Azt tudjuk, hogy van egy pilátesz csoportja, de ezen kívül valószínűleg nem csinál semmit. Ilyen szempontból nagyon érdekes volt a szerepformálás, mert teljesen kötetlen volt az irány, amin elindultunk. Amikor az ember összerakja a figurát, muszáj vizionálnia a figura mögé egy konkrét életet, amit aztán behoz a színpadra.

A színdarabok mellett már évek óta megy a Sárkánylehelet című Weöres Sándor ested. Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen produkcióban kipróbáld magad?

Ez még annak idején a Radnótiban készült, mikor lehetőség nyílt egy önálló est létrehozására. A Weöres versekhez való vonzódásom először is kisgyerekkoromhoz köthető: amikor 3 évesen halálosan szerelmes voltam, folyton a „Jancsi bohóc szerenádja” című verset kellett nekem felolvasni. Másodszor a kamaszkorom meghatározó élménye volt Weöres, akkor már a „transzcendens” versei érdekeltek, amelyek óriási hatással voltak rám. Végül azért döntöttem mellette, mert elképesztően színes, sokoldalú a költészete, és színpadilag jól használható a játékossága, zeneisége.

Mennyire illenek hozzád Weöres művei?

Nagyon is. Sosem véletlen, hogy az ember milyen anyaggal kerül kölcsönhatásba. Amikor az estet összeraktam, és egyre jobban belemerültem, egészen magával ragadott, magába szívott. Az volt a szándékom, hogy valahogy azonosulni tudjak vele, ami igazság szerint nem volt nehéz, mert bármennyire is furán hangzik, Weöres költészetéből árad a női energia, annyira érzékeny és finom. A Sárkánylehelet abszolút szívügyem, mert számomra nem pusztán egy előadás, hanem egyfajta beavatás is. Nem azért csinálom, mert nekem annyira jól esik, mert nem esik jól. Nem tudod elképzelni az előadás előtti perceimet, ahogy az jár a fejemben, normális vagyok, hogy én ezt bevállaltam? Miért hozom magam ilyen helyzetbe?

Minden előadás előtt így izgulsz?

Ez nem izgalom, hanem egy teljesen abnormális állapot. Amikor egy színdarabban játszom, nem Szávai Vikiként lépek be a színpadra, hanem valaki más vagyok, és rengeteg kapaszkodóm, segítségem van a kollégáktól az utolsó kellékig. Itt nincs mi mögé bújni, csak a saját agyamra, napi diszpozíciómra támaszkodhatok, hogy ezt a harminc verset elmondjam, és fogalmam sincs, hogy fog végződni az este.

Az előadásban a testvéred, G.Szabó Hunor zenész kísér. Gyakran alkottok közösen?

Eredetileg nem ő kísért, Dinyés Dániel a zeneszerzőm, aki egyszer nem ért rá, így került a képbe az öcsém. Sosem volt ambíciónk, hogy együtt csináljunk valamit, nem is gondolkodtunk soha ilyesmin, hiszen mindkettőnknek megvoltak az irányvonalai, amik érdekes módon mostanában kezdték el keresztezni egymást. Alakulóban van egy újabb közös projektünk a zenekarával, a Qualitons-szal, de ez még csak most fog körvonalazódni.

Mindkettőtökhöz közel állt a zene gyerekként?

Én voltam otthon a „zenei tehetség”, ének-zene tagozatos iskolába jártam, Hunor pedig sport-tagozatra, nagyon komolyan atletizált. Egy betegség miatt abba kellett hagynia az edzéseket, és egy vargakanyarral a dobolás mellett kötött ki, ami nagyon meglepő fordulatnak tűnt, tekintve, hogy nulla ritmusérzéke volt. Emiatt szoktam mondani, mennyire nem lehet gyermekkorban behatárolni, hogy egy gyerek merre felé orientálódjon. A tehetség kiszámíthatatlan, megfoghatatlan valami.

Belőled mi lett volna, ha nem színésznő?

Gyerekkori mániám, hogy régész akartam lenni, és ez ma sem hagyott alább. Rettenetesen érdekel az emberiség eredete, vonz a misztikus régmúlt feltárása. Állandó terveim közt szerepel, hogy egy nyáron elmegyek egy ásatáshoz önkéntesként. Ha nem a Színművészetire jelentkezem, akkor Pécsre mentem volna művészettudomány szakra, de elsőre fölvettek, és onnantól beszippantott ez a szakma, nem volt más opció.

Volt olyan a pályád során, hogy elbizonytalanodtál?

Persze, folyton elbizonytalanodom. Sokszor voltam már úgy, hogy hagyom az egészet a francba, de a színház komoly függőség is. Azt az érzést, amit egy számomra fontos előadás után érzek, nagyon nehéz feladni. Ezt a szakmát jobb esetben azért csináljuk, mert valamit át akarunk vagy ki akarunk adni magunkból. Ez egy olyan csatorna, amin keresztül rengeteg minden fel tud szabadulni benned, és erre kevés szakma képes.

Amikor a kislányod megszületett, nehéz volt megtalálni az egyensúlyt?

Egyáltalán nem. Egyrészt borzasztó nagy mázlim van a lányommal, mert végtelenül toleráns személyiség, másrészt anyukám mindig ott volt a húzósabb időszakokban, hogy segítsen. Épp ezért nem éltem meg úgy, hogy szétszakadok a tehertől, hogy színésznő legyek vagy anya. Amikor Mimi kicsi volt, nagyon tudatosan figyeltem az egyensúlyra, és mivel régóta külön élünk a papájával, megtanultam logisztikailag tökéletesen összerakni az életemet. Szerintem az anyaság kontra karrier problémakör lényege, hogy hogyan tudod átvinni a fókuszt. Ha otthon vagyok anya-üzemmódban, akkor abban vagyok száz százalékosan, ha pedig bent vagyok a színházban, akkor csakis azzal foglalkozom. Ruttkai Éva mondta egy interjúban, hogy „amikor a színházban vagyok, nem, hogy elfelejtem mi van a lányommal, hanem elfelejtem, hogy van.” Ez kegyetlenül hangzik, de így működtethető. És én ugyanígy elfelejtem a színházat, ha Mimivel vagyok.

Volt benned egy kép arról, hogy milyen anyává szeretnél válni?

Inkább az volt a fejemben, hogy hogyan nem szeretném csinálni. Nagyon fontos volt nekem, hogy ne aggódjam túl az ő életét. Borzasztó nagy hiba, amikor az anyák beteges aggodalommal védik a gyereküket, ez nagyon blokkoló a személyiség fejlődésben. Hagytam, hogy szabad legyen, megtapasztalja a körülötte lévő dolgokat, felfedezze a saját világát, és én ezen belül segítem, támogatom.

Már két éve szabadúszóként dolgozol. Mit élvezel benne a legjobban?

A szabadságot. Egyelőre elképzelhetetlen a számomra, hogy lehorgonyozzak. Tizenhét évig voltam a Radnótiban, és az nagyon hosszú idő. Az életemnek az a része arról szólt, hogy úgy határoztam meg magam, ahogyan mások meghatároztak, kötöttek a játékszabályok, és sokszor voltam elégedetlen. Azt éreztem, hogy nem tudok kibontakozni, keretek közé vagyok szorítva. Amikor kiszakadtam ebből a rendszerből, akkor értettem meg igazán önmagamat, hogy az én alkatomhoz sokkal inkább illik a független lét. Ma már nem tudom úgy definiálni magam, hogy egy csavar legyek a gépezetben, ahol úgy kell működni, ahogy a gépezet diktálja.

A szabadúszásnak a bizonytalanság is velejárója. Mi számodra a biztos pont az életedben?

Mimi jelenti ezt, számomra egy bázis, hogy anya vagyok. Az elmúlt két évem a keresgélésről is szólt, magamat kellett újra gondolnom. Megnyugtat, hogy nem zártam be magam, és hogy 43 évesen nincs kijelölve egy sín, amin haladnom kell. Minden képlékeny, minden változó, és engem ez motivál, mert az új helyzetek új tapasztalásokat, felismeréseket hoznak. Szeretem feszegetni a határaimat, kitörni abból, ami már nem mozgat meg.

Nemrég az írásban is kipróbáltad magad. Ezzel is a határaidat feszegeted?

Az írásban is pontosan ezt élem meg. Ez is egy olyan dolog, amiben nagyon szabadon, kreatívan alkothatok. Érdekes, hogy olyan dolgokat tudsz magadból előhozni, amiről eddig azt sem tudtad, hogy benned van, és rácsodálkozhatsz saját magadra. Mindig volt az íráshoz affinitásom, de most már időm és bátorságom is van hozzá, hogy komolyabban foglalkozzak vele.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Ötvös Andrással

Az Orlai Produkció legújabb bemutatójában, a Kaktuszvirágban Ötvös András játssza az egyik főszerepet. Ennek kapcsán mesélt félelemről, hitről és élet kihívásairól is.

Decemberben mutatjátok be a Kaktuszvirág című előadást. Milyen darabra számíthatunk?

A kaktusz virágát eredetileg egy zenés színdarabként játszották Magyarországon. A Kaktuszvirág ennek egy prózai változata a Broadway előadás alapján, amelyből a mindenki által – csak általam nem – ismert film is készült Walter Matthau és Ingrid Bergman főszereplésével. Ez egy érdekes komédia, amiben mindenki teljes erejével küzd valamiért. Én Dr. Julian Winston fogorvost játszom, aki mérhetetlenül szorong attól, hogy elköteleződjön.

Miben látod az aktualitását ennek a színdarabnak?

A mai világban az emberek egyre kevésbé mernek elköteleződni valaki, vagy valami mellett. Félnek attól, hogy egyetlen emberhez legyenek hűségesek és lojálisak, megriasztja őket a felelősség és a csalódás lehetősége. És minden, ami szembe jön velünk, ellenünk dolgozik: mindent úgy akarnak eladni, hogy különleges vagy, bármit kipróbálhatsz és minden örökké fog tartani. Ennek a manipulatív világnak pont az az eredménye, hogy az emberek félnek mindenfajta elköteleződéstől, legyen szó párkapcsolatról vagy akár munkáról.

Benned is megvan ez a fajta félelem a pályádon?

Magamban nem érzek félelmet, hiszen én a váltások során nem valami elől, hanem valami felé mentem. A munkában nem egy adott helyhez, hanem a munka minőségéhez kötelezed el magad. Én nem érzem, hogy ezt csak egy helyen kapnám meg.

Mi foglalkoztat a legjobban a karakteredben?

Az én karakterem egy zseniális hazudozó abban az értelemben, hogy amit állít, azt egy idő után velejéig átéli. Egy nagyon jó színész, akinek a hazugságai szépen lassan már valóságnak tűnnek. De amikor őszinte próbál lenni, az már nem sikerül. Ez nekem kifejezetten tetszik.

Előfordult már a hétköznapokban, hogy előjött belőled egy karakter, akit éppen megformáltál?

Nem az általam játszott karakterek jönnek elő, hanem azok az emberek, akiken rajta felejtettem a tekintetemet. Az ő gesztusaikat magunkkal visszük, de nem gondolom, hogy ez egy színészi privilégium volna, habár rám ez kifejezetten jellemző. Ha egy rendezővel sokat dolgozom együtt, van, hogy magamról megfeledkezve nézem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdek úgy beszélni, mint ő. Persze azért nem kórosan!

Hogyan jelensz meg te a szerepeidben?

Én kölcsönzöm a saját idegrendszeremet az összes nyomorommal együtt annak a karakternek, akit játszom. De nem őt játszom el, hanem az ő szerepében beszélek saját magamról. Egy jó színész mindig magáról beszél, és csak a saját dolgait meséli el. Nyáron például volt egy 40 napos forgatás, ahol én egy B-közepes drukkert játszottam, akkor éreztem, hogy néha másképp viselkedem – és ezt a körülöttem lévők is érezték. De ez természetes, hiszen, ha az ember napi 12 órában egy balhés ultra szurkolót alakít, annak nyoma marad – legalábbis abban az időszakban.

Dr. Julian Winston karakterében mit érzel személyesnek?

Számomra az egész személyes. Például Schruff Milánnal – akivel a Színművészeti óta együtt dolgozunk, és most a Kaktuszvirágban is együtt játszunk– a kapcsolatunk és annak rezgései is személyesek. Amikor azt kell játszanunk, hogy nőügyekről sutyorgunk, muszáj belevinnünk a valóságot is, ahogy ezt színpadon kívül csináljuk.

Volt olyan szerep az életed során, amelyet kihívásnak éltél meg?

Az a része mindig ugyanolyan kihívás, hogy a semmiből indulsz, és délelőttönként azon dolgozol, hogy ebből a semmiből legyen valami. Én sokszor jobban szeretek próbálni, mint este játszani. A próbák alatt felszabadultságot érzek, hiszen ott valóban próbálgatjuk magunkat. A próbákat önfeledten tudom megélni, nagyon szeretek ezekkel a kollégákkal együtt dolgozni, és nincs bennem semmiféle gát, hogy teljesítenem kell. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember nagyon teljesíteni akar, annak sosem lesz jó vége. Ez olyan, mint amikor egy szőlőfürtöt szeretnénk leszakítani: ha erősen megragadjuk, és úgy húzzuk, leesnek a szőlőszemek, de ha finoman nyúlunk alá, akkor egyben le tudjuk szakítani.

Inkább ez az önfeledtség jellemző rád, vagy szorongó típus vagy?

Egy átlagos embernek tartom magamat átlagos szorongásokkal, átlagos halálfélelemmel. Ez pont annyira jelenik meg bennem, mint amennyire szerintem mindenkiben hajnali kettő körül. Ami nekem segít ilyenkor az az olvasás. Általában azt olvasom, ami a kezembe akad, de egy bizonyos polcról akad a kezembe. Ez többnyire szépirodalom, aminek az a célja, ami a színháznak is, hogy érezd, nem vagy egyedül a küzdelmeddel. Tegyük fel, hogy félsz az orvostól, és leveszed Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvét. Nem azért, mert olyan műveltnek érzed magad, hanem egyszerűen félsz, épp úgy, ahogy ő is. Karinthy kezdett valamit ezzel a félelmével, és te meg iszonyatosan tudsz nevetni azokon a pillanatokon, amik ebből születtek, és még azonosulni is tudsz velük. A színházban is ezt érzed, ha a színész azokat a kérdéseket hozza be a színpadra, amik éppen téged is foglalkoztatnak. Mint a Kaktuszvirágban, ha valaki hasonló gondolatokkal ül be az előadásra, mint amivel a karakterem is küzd, végignézheti, ahogy helyette megélem ezeket a pillanatokat. Össze-vissza hazudozom a félelemtől, ami eltölt attól, hogy mennyire szeretem ezt a nőt, akár el is venném feleségül. Félek, hogy oda kell adnom magam és ezzel elveszítem az örökké tartó fiatalságomat. Az előadás alatt akkor ezek vele is megtörténnek, és általam élheti meg a félelmeit.

Azok alapján, ahogy a színészetről beszélsz, egyértelműnek tűnik, hogy megtaláltad a hivatásodat. Ha most választhatnál valami mást, amivel szívesen foglalkoznál, mi lenne az?

Egy mozdonyvezetői tanfolyamot is elvégeznék. A minap néztem egy filmet, amiben egy mozdonyt elvisznek Passauból és abban egy ember közben elmagyarázza, hogyan kell azt vezetni. De egyébként a vallások összehasonlításával nagyon szívesen foglalkoznék.

Sokféle vallás iránt érdeklődsz, és egy időben papnak is készültél. Hogyan született meg benned ez a döntés?

Annak idején találkoztam egy fiatal pappal, akinek nagyon tetszett az élethez való hozzáállása, és elhatároztam, hogy én pap leszek. Ehhez meg kellett keresztelkednem, így tizennyolc éves koromban ezt meg is tettem. Nagyon beleéltem magam abba, hogy pap leszek, emlékszem, még a reverendáját is elkértem és abban járkáltam.

Más vallásokba is ennyire komolyan belevetetted magad?

Vallás kérdésében mondhatjuk, hogy bejárok Tolnát Baranyát. Sokat megnéztem már magamnak, bár a nagyon divatos buddhizmus fogott meg a legkevésbé. Cser Zoltán buddhista oktatót láttam egy interjúban, ahol említette, hogy szereti a krémest, így elhívtam krémesezni, hogy feltehessem a kérdéseimet a buddhizmusról. Megkértem, hogy hadd járjak egy napig a Buddhista Főiskolára, ő pedig igent mondott és beengedett az órákra. Annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint a kereszténység, judaizmus vagy az iszlám – aminek kapcsán még Korán fordítóval is találkoztam. Szeretek utánajárni ezeknek az embereknek, hogy megtudjak tőlük többet ezekről a dolgokról.

Mi vonz ennyire a vallásokban?

Keresek valamit, csak még magam sem tudom, hogy mit. De szerintem épp ez a lényeg, hogy keress valamit. A hit bonyolult dolog, ahogy a karakterem, Dr. Julian Winston is mondja a darabban, és igaza van. Engem a szakralitás minden szinten érdekel, és ezt a színházban is megélem. Például vegyük René Girard francia történész elméletét, miszerint az emberek mimetikus hajlamú élőlények – épp ahogyan én is lopom valakinek a gesztusait. A vágyainkat is pont így lopkodjuk össze. Mivel egyszerre többen vágyunk egy azonos dologra, vetélkedés alakul ki, és ha ez a vetélkedés elfajul, akkor az háborúhoz vezet. Annak érdekében, hogy megfékezzük ezt az erőszakot, találunk egy bűnbakot egymás között. A bűnbaknak meg kell halni, vagyis áldozattá válik, hogy a béke fennmaradjon. Valójában, ha belegondolsz, a színész is egy bűnbak. Mert én magamra veszek egy szerepet, és eljátszom a Vadméz című előadásban, hogy mi történik, ha mondjuk megcsalom a feleségemet. Én a néző előtt végig játszom, hogy mi lesz, ha úgy döntök, nekem ez így nem elég, és hűtlen leszek majd alkoholista és darabjaira hullik szét az életem. A színháznak ebben van egy szakrális jellege.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Barta Ágnessel

Erdélyből nyolcéves korában költözött Magyarországra, édesapja ezt már nem érhette meg. Nem álmodott színpadról gyermekkorában, ennek ellenére ma a Nemzeti Színházban lép fel napról napra.

Nyáron „nincs” színház, de nektek ilyenkor sem áll meg az élet, igaz?

Júliusban mutattuk be a Vízkereszt, de amúgy mindegy című előadást a Sztalker csoporttal, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. A csapattal bejártuk az országot. A gyulai bemutató után Viszákon játszottunk, majd Szarvas Józsinál a Kaszás Attila Pajta Színházban, az Ördögkatlan fesztiválon, Zsámbékon és Szentendrén. Aztán nyáron lehet forgatást vállalni, szóval bizonyos szempontból még intenzívebb a dolog, mert nincs meg az a rendszer, mint évad közben.

Nehezen találod meg az egyensúlyt?

Most olyan időszakon megyek keresztül, amikor egy sor eldöntetlen kérdés és mindenféle kétségek kavarognak bennem. Keresem a válaszokat, de egyelőre még nem találom őket.

Most úgy érzem, Az ember tragédiája az az előadás, amely szakmailag és emberileg is nagyon sokat jelentett számomra. Éva szerepe végtelenül sokszínű, ajándék egy színésznőnek. Ez az első olyan munkám, ami folyamatosan mozgat, az előadás előtti napokban már álmodom vele. Nehéz ezt így megfogalmazni, de többet jelent számomra, mint egy szerep.

A másik meghatározó munkám a Psyché volt, melyet még az egyetemi évek alatt, Gyulán, szabadtéren mutattunk be az osztályommal. Ennél az előadásnál éreztem meg azt, hogy mekkora erővel bír a közösség.

Az erdélyi Zilahon töltötted a gyermekkorodat. Miért költöztetek Magyarországra?

Nyolcéves koromig éltem Zilahon, utána felköltöztünk Szolnokra édesanyámmal és a két nővéremmel. A szüleimnek volt az a vágyuk, hogy Magyarországon neveljenek fel mindhármunkat, már csak a könnyebb iskoláztatás és megélhetés miatt is. Erdélyben egy idő után el kellett volna dönteni, hogy magyar vagy román egyetemre megyünk. Ezekre a döntésekre, kompromisszumokra itt nem kényszerülünk. Édesapám sajnos nem érhette meg a költözést. Visszatekintve már látom, mennyi bátorság és akaraterő kellett ahhoz, hogy anya egyedül megküzdjön ezzel a helyzettel.

Nem lehetett egyszerű kislányként elveszíteni az édesapádat.

Azt éreztem, hogy most azonnal meg kell állnia a Földnek, össze kell dőlnie mindennek, az élet nem folytatódhat így tovább. És aztán rájössz, hogy de, folytatódik. Biztosan sokat formált rajtam az ő elvesztése, de nem hiszem, hogy ez határozza meg a személyiségemet.

Már gyermekkorodban is színésznő szerettél volna lenni?

Nem. Otthon nem nagyon produkáltam magam, inkább a kertben játszottam, bicikliztem, a sárban tapicskoltam és az utcán rosszalkodtam a többi gyerekkel. Iskolás koromban tanáraim ismerték fel, hogy a színpad, a közönség előtti szereplés nem idegen tőlem. Imádtam otthon filmeket, műsorokat nézni, válogatás nélkül lekötöttek. Édesanyám mindig hagyta, hogy ezek magukba szippantsanak. Emlékszem, amikor a Pál utcai fiúkat olvastam, annyira belemerültem, édesanyám mindenkit elcsendesített a családban, nehogy bárki kizökkentsen. Ügyelt rá, hogy valódi olvasmányélményem legyen. Nem tudtam, hogy a színészetet lehet tanulni, azt hittem, hogy a gyerekszínészekből lesznek a felnőtt színészek, és hogy nekem annyi, mert engem nem fedeztek fel. Aztán szerencsére kiderült, hogy ez nem így megy.

A Rocco és fivéreit szeptemberben mutatjátok be, a darab miatt a fiúknak bokszedzésekre kellett járniuk, amihez te is csatlakoztál.

Én ugyan nem bokszolót játszom, de valahogy olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy a fiúkkal tartsak. Nagyon örültünk, hogy Bedák Pali házhoz járt hozzánk edzeni, és így már próbák előtt az edzést is letudhattam. Jó lenne, ha minden szerepet ilyen jellegű felkészülés előzne meg. Kevés idő van egy-egy új bemutatóra, az előadások és a próbák mellett ez szinte lehetetlen. Pedig megérné ebből rendszert csinálni.

Ez a vagányság mindig is jellemző volt rád?

Nem tudom, nem hiszem. De az biztos, hogy az egyik dolog hozza a másikat. Például tanulgattam lovagolni, és mivel az ment, már nem tűnt annyira meredek ötletnek, hogy kipróbáljam a pennyboardot. A sikerélmények bátrabbá tettek.

Az időd nagy részét a színházban töltöd. Hogyan tudsz időt szakítani magadra?

Változó, hogy mennyit vagyok bent a színházban. Van, hogy heti hét napot bent töltök, és akkor már tényleg nem látom a végét a történetnek, szünnap nélkül gyakorlatilag egymásba folynak a hetek. Ilyenkor tényleg nincs semmire sem időm, nem látom a családomat sem. Amikor lazább időszakom van, akkor azt ki is használom, találkozom a barátaimmal, ilyenkor áldozok időt magamra is. Ezt eleinte nemcsak nekem, de a hozzám közelállóknak is nehéz volt megszokni, de ma már tudják, hogy ha nem vagyok jelen, az nem azért van, mert nem akarok, hanem mert nem tudok éppen velük lenni.

A legtöbb barátod a színházi világból kerül ki?

Most már igen. Korábban sok kapcsolatom megsínylette az életmódomat. Talán, ha lett volna valaki, aki előre figyelmeztet, mennyi energiát és odafigyelést kell ezekbe a régi barátságokba fektetnem ahhoz, hogy életben maradjanak a távolság ellenére, jobban odafigyeltem volna. De sajnos most már csak utólag tudom levonni a következtetéseket.

Mi okozza neked a legnagyobb örömet a hivatásodban?

Számomra az, hogy egy összetartozó csapatban élhetem meg a sikert. Osztozni tudunk egymás örömében, egy közösségben létezünk. A Sztalker csoportban is ezt a közösségi erőt érzem, amikor együtt játszunk, alkotunk. Ha megtalálsz egy ilyen csapatot, az a legnagyobb öröm szerintem.

​

A teljes interjú itt olvasható.