Interjú Kovács Patríciával

A szabadúszó évek után ismét a Vígszínház színpadán áll, de a képernyő sem idegen tőle. Kovács Patrícia mesélt nekünk a fiatalkori álmokról, mesterekről, az anyaságról és természetesen a közelgő bemutatókról.

Idén tavasszal neked ítélte a közönség a Glamour Women of the Year Az év színésznője díjat és az ELLE Awardson is te lettél a legjobb színésznő. Milyen érzés volt, amikor megtudtad?

Meghatódtam és nem is számítottam rá, hogy mind a két díjat megkapom. Az utóbbi időben nem volt nagy filmes vagy tévés munkám, ami szerintem a közönségdíjaknál sokat számít, így talán ez azt is jelenti, hogy az emberek járnak színházba. Eleve nagyon örülök amikor a néző dönt, minden szakmai díj, amit az állam ad kicsit visszás valahol, akárki is van hatalmon, hiszen nem feltétlenül teljesítmény alapján osztják, de a közönség díjai egészen mások.

Érzel valamilyen felelősséget a díjjal kapcsolatban?

Abszolút nem, hiszen nem a díjakért csinálom. Minden nap úgy kell felmenni a színpadra, mintha az lenne az utolsó alkalom. Teljesen mindegy, hogy teltház van vagy nincs, akik ott vannak, azoknak kell nyújtani száz százalékot díjaktól függetlenül.

A GLAMOUR BOOK fő témája ezúttal a test és a testhez fűződő viszonyunk. Neked is volt ezzel küzdelmed? 

Inkább kamaszkorban volt ezzel problémám, amikor az ember elkezdi megismerni saját magát. Azóta úgy állok hozzá, hogy amivel problémám van, azon dolgozom. Amikor azt érzem, hogy nem vagyok komfortos a testemben, akkor jobban odafigyelek az étkezésre és sportolok. Vigyázok a testemre és karban tartom, hogy ne érezzem magam rosszul egy jelmezpróbán vagy akár egy ruhabolt próbafülkéjében. Megpróbálom a legjobbat kihozni magamból, és ezért dolgozni kell. Az idő változik, vele együtt én is, kifejezetten szeretem figyelni évről évre ahogyan változom és meg kell mondjam, sokkal jobban vagyok magammal, mint mondjuk 27 évesen voltam.

A kislányodnak hogyan tudod ezt az önelfogadást átadni?

Arra nagyon odafigyelek, hogy ha elégedetlen vagyok magammal, azt ne verbalizáljam úgy, hogy ő is hallja vagy érezze, mert ezt még nem tudná hová tenni. Fontosnak tartom, hogy azt lássa, én szeretem, tisztelem a testemet és vigyázok rá. Igyekszem ebben pozitív példát mutatni.

Van olyan, amit mindenképp másképp szerettél volna csinálni, mint a te szüleid?

Egészen másképp nevelem a gyerekemet, mint ahogy engem a szüleim, klasszikus értelemben nem is „nevelem”. Inkább terelem. Nem is tudok egy dolgot kiemelni, alapvetően máshogy, ráadásul ő sokkal szabadabb lény, mint én voltam. Tudja saját magát képviselni, és nekem csak az a feladatom, hogy vigyázzak arra, hogy ez soha nem múljon el, mert ez egy rendkívüli erő, hogy nem másokhoz képest értelmezi saját magát. De ez tényleg születése óta így van.

A gyerekkoromban az volt az elfogadott nevelési elv,  hogy „teher alatt nő a pálma”, meg „az életben farkastörvények uralkodnak”, mindig ezeket hallottuk. A családomban is az volt az alaptézis, hogy rendkívül odafigyelve és  szeretettel, de a szülőknek fel kell készítenie a gyereket az élet nehézségeire, és ezzel tesznek jót. Ez generációs felfogás volt, szinte mindenkit így neveltek a környezetemben. Aztán felnőttem és amikor megszületett a lányom, azt gondoltam, hogy nincsen más dolgom, mint hogy szeressem ezt a gyereket és vigyázzak rá, és olyan kapcsolatot alakítsak ki vele, hogy bizalmat érezzen irántam. Ha mindig ezt érzi, akkor, ha bajban van vagy nehézség éri, tud hozzám fordulni. Azt érzem, hogy nekem anyaként egy csűrt kell biztosítanom a gyerekemnek, ami védelmezi és elfogadja olyannak, amilyen. Az élet meg úgyis hozza a nehézségeket és csalódásokat, amelyek elkerülhetetlenek, akkor is, ha felkészítjük rá előre. De ha van egy ilyen támasza, akkor könnyebben fogja venni az akadályokat, mint ahogy én vettem azokat annak idején.

Te ezt a fajta bizalmat meg tudtad élni valakivel az életed során?

Törekszem arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akikkel ezt megélhetem. Amikor dolgozom társasági ember vagyok, ennek ellenére csak a legközelebbi barátaimnak adom ki magamat. Velük viszont teljesen meg tudom élni ezt a fajta bizalmat.

Mennyire nyílsz meg a publikum előtt?

Annyira megnyílok, amennyire a szakmám megköveteli. Adok interjúkat, megjelenek helyeken, de most már van egy határ. Vannak olyan érzelmeim, megéléseim, amik csak az enyémek, és nem szeretném a magánéletemet kiteregetni, pont annyira jelenek meg, amennyire a jó ízlésem engedi. Adjak is, hiszen ez egy munkaköri kötelesség, mert az embereket érdekli, és én tudatosan engedek is, de abszolút van egy magánszférám, ami szent és sérthetetlen.

A baráti köröd főként művészekből áll, vagy inkább vegyes?

A társasági köröm művészekből és a segítő háttéremberekből áll, a kollégáimból, azokkal töltöm a legtöbb időt, akikkel együtt dolgozom. A barátaim között viszont sok civil ember van, és olyanok is, akik gyerekkorom óta végig kísérnek, így az ő szemükben én nem a színésznő vagyok, hanem az ember.

Mit érzel a film és a színház kapcsán, mit ad meg az egyik, amit nem tud a másik?

Nekem szerencsém van, hogy sok filmben volt lehetőségem szerepelni, és a mai napig ajándék, ha forgathatok. De ahol biztonságban érzem magam, ami az én otthonom, az a színház. A filmek meg olyanok, mint egy nagyon jó utazás.

Már egy ideje visszatértél a Vígszínházba, milyennek élted meg?

Én azért mentem oda vissza, mert valójában sosem akartam elmenni, hiszen mindent rajongva imádtam a Vígszínházban, de nem jöttem ki az akkori vezetéssel. Éreztem, hogy nekem itt még van dolgom, és amikor Rudolf Péter azt mondta, hogy próbáljuk meg és jöjjek vissza, akkor az egy megérkezés volt a számomra. Mindaz, amit imádtam ebben a színházban és ezekben az emberekben, az megmaradt, és közben egy nagyon nyugodt, demokratikus és szeretettel teli légkör van, ami meg csodálatos. Abszolút bejöttek azok a számítások, ami miatt feladtam a szabadúszást. Ott a nagy szabadságot élveztem, ami most másképp van hiszen egy társulatnak vagyok a tagja, de cserébe biztonságban érzem magam és egy olyan közeg vesz körül, amiben fel tudok oldódni.

Amikor megkerestek, volt benned kérdés, hogy elvállalod-e vagy egyértelmű volt a válasz?

Egyértelmű volt, mert én azt gondolom, hogy legjobban társulatban tudok működni. A szabadúszásban is igyekeztem közösségben létezni, de be kell valljam, hogy ebben kudarcot vallottam. Nem éreztem a hovatartozást, állandóan jöttem-mentem.  A szakmai életemben pedig azt éreztem, hogy sok mindenben játszottam, sok mindenben vettem részt, de hiányoztak a klasszikusabb szerepek.  Olyan darabok, amik ellentmondásosak, amik művészileg kihívást adnak. Az a klasszikus népszínház, amit a Vígszínház képvisel, ahol a zenés daraboktól át a modernen keresztül a rendezői színházig minden van, szakmailag nagyon sok fejlődést nyújt. Dilemmám nem volt, amikor Rudi felhívott, biztos voltam benne, hogy ez jó lesz.

Ha visszaemlékszel, volt olyan szereped, amit különösen nehéz volt elengedned?

Jó régen volt egy darab a Radnótiban, Térey János Asztalizenéje, amiben Delfint játszottam. Azt sajnáltam, amikor véget ért. A szerepet is szerettem, de az egészre nagyon jó szívvel emlékszem vissza. Az egész alkotógárda, az izgalmas és néha ellentmondásos próbafolyamat sokszor eszembe jut, és az is, hogy mennyire büszke voltam, hogy abban részt vehettem.

Nézőként te mennyire szereted a formabontó darabokat?

Igazán szeretem őket, most a Pesti Színházban van egy ilyen előadásunk, az Inkognitó, ami mind alapanyagában mind a megvalósításban eltér a megszokottól. Vagy akár mondhatjuk a Víg nagyszínpadán Kafka Kastélyát, ami már rögtön nem egy klasszikus, ha Bodó Viktor rendezi. Igazi kihívás az ilyen munka, amikor egy nemes anyagból csinálunk valamit, ami 21. századi, nyers, bátor és akár mondhatjuk, hogy formabontó.

Amikor először volt szó a Kastélyban lévő szerepedről, mik voltak az első érzelmeid?

Az, hogy pontosan ezért jöttem vissza, hogy végre ne csak erős vagy vonzó nőket kelljen játszanom, hanem lehessek akár egy szerencsétlen lúzer és a legkevésbé se emlékeztessem a nézőt arra, hogy eddig milyen emlékei vannak rólam. Hálás vagyok azért, hogy Viktor megadta a lehetőséget, hogy Olga szerepében valami gyökeresen mást mutathassak meg magamból.

Mindig is vágytál ilyen szerepekre, ezekre a kihívásokra?

Vidéken szocializálódtam, mert a Főiskola utolsó évét és a pályám első időszakát Egerben töltöttem, úgyhogy megszoktam, hogy délelőtt vagyok a Micimackóban Malacka, délután a Három nővérben Natasa és este meg Kornis Halleluja című darabját játszom a kis színpadon. Nekem ez a színház. A főiskolán is ezt élveztem, szeretek ellenszenves és csúnya lenni és azt meg kifejezetten, ha egy karakter megosztó. A Félvilág című filmben is ezt élveztem igazán, hogy egy vonzó nőt játszom ugyan, aki valójában egy önző szörnyeteg. Eljátszani azzal, hogy milyen lelkivilága van egy már már pszichopata embernek, nagy utazás, épp ezért szeretem ennyire a szélsőséges karaktereket.

Mennyire érzed megterhelőnek ezeket a szerepeket?

Ez sosem okozott problémát, hiszen valahol még mindig egy 10 éves kislány vagyok, aki a tükör előtt felveszi az anyja ruháját és eljátssza, hogy ez meg az. Nekem nem megterhelő, épp ezért csinálom, hogy minél sokszínűbb legyen az életem azzal, hogy bele helyezkedek mások bőrébe.

Amikor elkezdted a pályádat volt egy képed arról, hogy milyen ívet fogsz befutni?

Volt bennem ambíció és még mindig van, de hogy miként képzeltem, hol tartsak mondjuk a 40-es éveimben, akkor azt elmondhatom, hogy valami ilyesmit vizionáltam ami most van. Szeptemberben lesz a premierje, de már bepróbáltuk Molnár Ferenc darabját az Üvegcipőt, Mohácsi János rendezésében a Vígszínház nagyszínpadán, és amikor ezt a darabot láttam anno 18 évesen, akkor azt mondtam magamnak, hogy ha a pályán maradok, akkor Adél szerepét el szeretném játszani egy klasszikus nagy színházban. Na ez most velem megtörténik, úgyhogy igen, ilyesmit képzeltem el. Ezt a pályát csak úgy lehet csinálni, ha hiszünk magunkban, mert sok a visszajelzés és fontos, hogy az önértékelésünk ne attól függjön, hogy mások mit gondolnak rólunk. Rendkívül tehetséges és izgalmas kollégákat láttam a pályán felörlődni abban, hogy nem volt meg a támaszuk saját magukban.  Ez egy szubjektív szakma és nagyon megosztó. Van, akit irritál a hangom, a gesztusaim, vagy ahogy kinézek, míg van, aki meg pont ezekért szeret. Ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, kell az erős támasz, különben elcsúszunk, nagyon érzékeny a színészi szakma.

Jól tudod kezelni a kritikát, ami kevés emberre jellemző. Ez mindig is így volt?

Nem befolyásolta az életemet egy-egy rossz kritika, mert mindig volt körülöttem olyan ember, akire fel tudok nézni, akinek a véleménye igazán fontos, és az összes többit kizárom. Kevés embernek adok a véleményére, de az övékre nagyon, és merek tőlük segítséget kérni.  A rosszindulattal meg nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.

Ha valamiben elbizonytalanodsz, kihez szoktál fordulni?

Akit a legtöbbször megkerestem, az Máté Gábor, hiszen senki más nem ismer annyira színészként, mint ő, és semmilyen módon nem tudom átvágni. Neki nem kell elmagyaráznom, hogy miért vagyok elakadva, mert pontosan tudja. Kemény velem és ismer, ami mérhetetlenül megnyugtat. Őt kerestem meg a legtöbbször a pályám során, akár olyannal, hogy vállaljak-e el ezt vagy azt, kockáztatom-e a karrieremet. Gábor az, aki szakmailag és emberileg is a legélesebb szemmel tud engem látni.

Vágysz rá, hogy még egy színpadon álljatok?

Bennem nincsenek ilyen vágyak, aminek meg kell történnie az meg fog, és ami meg nem azt el kell engedni. Hiszek abban, hogy az jön szembe, amivel dolgom van, és nem kergetek ilyen típusú álmokat, hiszen ha nem jön össze akkor csalódnék.  Azt, amiről az előbb beszéltem, hogy 18 évesen elképzeltem valamit, olyat már nem csinálok.  Ennyi idősen már nem képzelem el, hogy a pályám miként fog alakulni, nem foglalkozom ezzel, csak csinálom a dolgom kellő alázattal és szorgalommal. Csak ennyit szeretnék, hogy életem végéig nyitott ember tudjak maradni.

Sok társadalmi kérdésben szerepet vállalsz. Mit érzel különösen fontosnak?

Elsősorban a SUHANJ! Alapítvány, amit a volt férjemmel alapítottam, természetesen az áll az első helyen az életemben. A másik a TASZ, ami a számomra legfontosabb értékekért, az emberi jogokért áll ki. Ezzel a két szervezettel dolgozom folyamatosan együtt, és segítem a munkájukat ahogy csak tudom és ahogy szükségük van rám. Nagyon fontos lenne, hogy minél több ismert ember szerepet vállaljon ezekben a kérdésekben, mindenki olyanért, amiben a legjobban tud hinni. Elképesztő munkát végeznek ezek a szervezetek, és sajtó figyelmet csak akkor kapnak, ha ismert emberek melléjük állnak. Mi kellünk ahhoz, hogy ezek az ügyek eljussanak az emberekhez.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

A fotók a Vígszínház épületének tetején készültek.

Interjú Jaskó Bálinttal

Az utóbbi időben nem csak a képernyőn, hanem egyre gyakrabban láthatjuk már a Pesti Magyar Színház színpadán is. Jaskó Bálint mesélt nekünk a színházi nevelésről, kívülállóságról és a szerelemről is.

Mostanában a színház újra előtérbe került az életedben. Mit próbálsz épp?

Nemrég kezdtük el próbálni Pass Andi Kő, papír, olló című darabját a Pesti Magyar Színházban, ahová másfél éve szerződtem, teljesen váratlanul. A szabadúszás hosszú évei után volt bennem egy vágy, hogy újra csapatban dolgozzak, és eddig kőszínházban nem nagyon voltam. A Komában játszottam, nekem az volt a társulatom, és párszor mentem kőszínházba játszani, meg a Nézőművészetinél voltam több előadásban, de társulati tag sosem voltam. Volt bennem egy kíváncsiság a covid után, hogy ez hogyan nézhet ki, és akkor örültem is egyfajta biztonságnak. Azóta most próbálok először, hiszen előtte én csak átvettem szerepeket. Ezzel az előadással most a színházi nevelés felé kanyarodtam vissza.

Régebben intenzívebben jelen volt a színházi nevelés az életedben?

A Komával tíz évvel ezelőtt belesodródtunk ebbe, amikor kimentünk a 15. kerületbe. Ott volt egy igény, hogy ne csak létezzünk a kerületben, hanem vegyünk részt az életében, és elkezdjünk főként gimnazistákkal foglalkozni. Annak idején el is fáradtam kicsit, akkor azt éreztem, hogy nem vagyok kíváncsi a diákokra. Ez nem hangzik túl szépen, de azért is merek erről beszélni, mert tudom, hogy más színházi nevelés tanárok is megélték ezt. Aki ezt profin csinálja, annak lesznek technikái arra, hogy hogyan lehet ezt kezelni, de én azért nem vagyok profi. Élveztem ezt a fókuszt és kíváncsiságot, de egy idő után túltelítődtem. Most megint bennem van ez kíváncsiság.

Melyik előadás után érezted, hogy már sok ez számodra?

Volt egy előadásunk, a Kiállok érted a K.V. Társulattal és Láthatáron csoporttal a fiatalkori prostitúcióról, ami két állami gondozásban élő lány történetét meséli el, és én a futtatójukat játszottam. Annak volt egy olyan feldolgozó foglalkozása, amikor mi szerepben maradtunk, és ezeket érintett srácoknak adtuk elő. Volt egy nagy turnénk, ahol szerte az országba vittük otthonokba, és ott kifújtam teljesen. Egy nagyon gonosz, rossz szándékú ember bőrében kellett impróznom olyan gyerekeknek, akiket én, mint Jaskó Bálint segíteni akarok és vigyázni rájuk. Egy időre ki is szálltam ebből, de nemrég újra visszavettem, már a foglalkozás is átalakult, és az ORFK is támogatja ezt a prevenciós előadást.

Mi vonz ennyire a színházi nevelésben, hogy a túltelítődés ellenére, mégis visszatértél?

Mindig nagyon izgalmas volt, hogy egy-egy témára kerül a fókusz, és utána a közönséggel van egy nagyon aktív kapcsolat a foglalkozáson. Jó találkozni a befogadóval, mert egy előadás kapcsán így színészként nincs direkt visszajelzés arról, amit elmeséltünk. Persze érezzük a közönséget, de az a fajta visszajelzés, hogy a mi logikai ívünk mennyire ment át, nincs meg. Ez itt igazán együtt történik, hiszen én egyedül nem tudok színházat csinálni. Ez az együtt élmény semmi máshoz nem hasonlítható, csak talán az igazán jó fizikai játék élményéhez. Mikor együtt vagyunk, minden együtt történik, aminek van egy nagy endorfin adagja, ami felszabadul, és ettől tud egy négy órás foglalkozás elszállni.

Milyen témát dolgoztok fel a Kő, papír, ollóban?

Pass Andi darabja a pályaválasztást járja körbe. Keresztény Tomi rendezi és Szalai Ádám csinálja hozzá a feldolgozó foglalkozást. Mi végzős gimnazistákat játszunk, és nekik is fogjuk előadni. Én arra emlékszem, hogy ennyi idősen vagy hatalmas vágyaink vannak, vagy fogalmunk sincs merre kell menni. Van egy mumusszerű, túlhalmozott nyomás a döntés körül.

Te hogyan emlékszel vissza, nagyon tudtad merre visz az utad, vagy épp ellenkezőleg?

Én nagyon nem tudtam. Nem voltam túl jó tanuló, és a jeges rémület fogott el az érettségitől. Amikor jelentkezni kellett, nagy befolyásoló tényező volt, hogy a Színműre csak alkalmassági vizsga kell és a pontok nem számítanak. Mindenféle bölcsészkarokra beadtam, és el is kezdtem a szabadbölcsészetet levelezőn miután nem vettek fel a Színműre, és mellette g az Újszínházban csináltam a stúdiót, aztán átmentem antropológiára, ami tényleg érdekelt.

Itt össze is ért a Komával az antropológia. Abban ugye nagyon sokszor foglalkoznak közösségi színházzal, és egyre több inspiráció ért a kettő összekapcsolásában. Én felfedező akartam lenni, az antropológia is ezért érdekelt, mert volt egy romantikus elképzelésem, ami a 19. század végén még működött, hogy elmegyünk olyan részeire a világnak, ahol még nyugati ember nem járt, de ez a kétezres években már nem volt annyira valóságos. Aztán az kezdett el érdekelni, hogy a mi társadalmunkban Budapesten sok olyan közösség van, ami felé az antropológia is fordult, amit fel lehet még térképezni, kvázi a mint a modern társadalom sub csoportjait.

Amikor a Színműre jelentkeztél, csak ez volt előtted mint opció?

Nehéz szívvel mentem tovább, én ezt szerettem volna. Szívesen jelentkeztem volna operatőrnek, de nem nagyon fotóztam. Én egy nagyon lusta ember vagyok, és minden, amihez erőbefektetés kellett volna, hogy legyen lexikális tudásom vagy munkaórákat tegyek a fényképezésbe, azt kikerültem.  Emiatt mindig a könnyebbik utat választottam, ezért a színészetnél úgy voltam vele, hogy ott valami csak lesz, ki lehet bekkelni. Nagyon akartam ezt, de visszagondolva nem jól akartam, tapasztalatlan voltam. A felvételin Rusznák Andris mondta, hogy ő az Újszínházban dolgozott, és menjek oda a Stúdióba, ahol végül két évig voltam. Megpróbáltam még a Színműt, de egyre zártabban, sündisznó módjára mentem felvételizni, egyre kevésbé akartam magam megmutatni. Először harmadrostáztam, másodszor másod, majd harmadszor első rostán kiestem. Utána még egyszer próbáltam, amikor elindult volna a fizikai színház rendező, mert az nagyon érdekelt, de abban az évben végül mégsem indult, hiába jutottam el az utolsó rostáig. Mondták, hogy jövőre visszavárnak, de akkor én már magamat tartottam el, külön laktam, nem akartam visszamenni öt évre tanulni.

Szüleid támogattak a színész pályán?

Amikor oda jelentkeztem, az annyira azért nem lepte meg a szüleimet, hiszen gyerekkoromtól kezdve szerepeltem, verseket mondtam. Édesapám a nyolcvanas évek elején, amikor az amatőr színjátszás indult, abszolút része volt ennek a világnak, egyetemi színpadon még vezetett amatőr színjátszó csoportokat is. Főmérnök volt a Tháliában meg a Bábszínházban is, sokat is jártunk színházba. Gyerekként a testvéreimmel műsorokat csináltunk, a legidősebb nővérem volt a rendező. Ott nem volt mese, teljesen komoly díszlet, jelmez, kellék, minden volt, egészen elképesztő műsorokat hoztunk létre. A játszás, az előadás nagyon jelen volt az életünkben. Támogattak és örültek nekem, mindig megnéztek, de azért volt bennük egy vágy, hogy valami rendes dolgot kéne csinálnom. Aki látta belülről a színházat, az azért félti a gyerekét, aki nem látta, az meg azért. Ez egy kiélezetten visszajelzés orientált pálya, ami meghatározza, hogy az embert milyen munkák találják meg, és ezért a szülőben van egy féltés, hogy a gyereke hogyan fogja ezt megélni.

Amikor nem vettek fel, el akartam menni szakácsnak, cukrásznak, annak örültek. A családunkban mindenki nagyon a saját útját járja, nem abban terelgettek, hogy merre felé kéne mennem, hanem abban támogattak, hogy magamban megtaláljam, hogy mi az én utam. Én nagyon szeretem a szakmámat, nagyon jó dolgom van, hogy azzal kereshetem a pénzemet, amit élvezek, de azért a nap végén az jobban érdekel, hogy a szűk környezetem és én hogy vagyok, az fontosabb, hogy az legyen tényleg jó.

Négy gyerek közül te vagy a legfiatalabb, ráadásul az egyetlen fiú. A nővéreid mennyire védelmeztek?

Évekkel ezelőtt jöttem rá, hogy mennyire el vagyok kényeztetve, sokáig azt gondoltam, hogy abszolút nem vagyok. A védelmezés a nővéreimnél inkább a figyelemben nyilvánult meg, ami a legkisebb testvérre irányult. Talán ez össze is ér azzal, hogy miért lettem színész, hiszen ott is megkapom ezt a figyelmet, miközben magánemberként nagyon nem szeretem, teljes mértékben introvertált vagyok. Nem szeretek saját magamként fellépni.

Akkor nem áldoznád fel a magánéletedet a színház oltárán?

Nem. Az biztos, hogy meghatározó, hogy én egy ép családban, jó környezetben, biztonságban nőttem fel, együtt vannak a szüleim, vannak testvéreim. Van arra egy jó példám, hogy lehet így élni, nekem lehet egy társam és családom. Onnantól kezdve, hogy én találkoztam a feleségemmel, akire azt tudom mondani, hogy ő a társam, minden más elhalványul. Sokkal jobban érdekel, hogy ő hogy van, együtt hogy vagyunk. Az, hogy saját magamat, a gondomat, örömömet meg tudom osztani vele, és én megkaphatom tőle ugyanezt, azután az már csak hab a tortán, hogy azzal foglalkozhatok nap mint nap, amivel. Ez tényleg sokkal nagyobb ajándék, mint bármilyen szakmai siker.

Dolgozni is úgy szeretek, hogy nem egymást tiporva, hanem egymást becsülve tesszük a dolgunkat, különben minek tesszük. Kitüntetett dolog, hogy mi ezzel foglalkozhatunk, és ennek csak úgy van értelme, hogy mi tudjuk, hogy ez jó, és örömmel tesszük.

A sorozatok sűrű világában is meg tud maradni ez az öröm?

Ott különösen jelen van, mert teljesen abnormális a tempó, a terhelés egy napi sorozatnál. Azt tapasztaltam, hogy annak van egy ilyen értelmezhetetlen világa, hogy mi nagyon sok dolgot akarunk rögzíteni, és ez annyira lehetetlennek tűnik, hogy egyszerűen csak bele kell vágni, és csak együtt sikerülhet. Ott nem találkoztam ilyen lelketlen gyártással, de azért a hosszú hónapok alatt vannak napok, amikor nem vagyunk annyira boldogok, de én akkor is inkább arra akarok fókuszálni, hogy ez nekem jó élmény volt.

Éreztél változást magadban, amikor egyre több szerep talált meg?

Itt eltelnek fél és egy évek, amikor nincsen semmi, nem dolgozik az ember. Az igaz, hogy már másképp tudok menni egy castingra, mint korábban, de ez abból ered, hogy már sokszor voltam, ez inkább ilyen életkori dolog. A legutóbbira, a Hazatalálszra már úgy mentem, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy ez meglesz-e vagy sem. Az a fontos, hogy érdekeljen, és nem azon pörgök, hogy hogyan tudom megmutatni magam, hogy biztosan én kelljek nekik.  Tavasszal volt egy borzalmas casting élményem, ahová bezárkózva mentem, és nagy pofon volt, hogy ha így mész oda, akkor arra nem is nagyon tudnak mit mondani. De az nem volt bennem sosem, hogy most már akkor biztos hívnak ide-oda majd. Mindig megörülök, ha keresnek.

A több megkeresés több visszajelzéssel is jár. Ezeket, hogy fogadod?

Én az a színész vagyok, aki szereti magát visszanézni, forgatáson is sokszor visszanézem. Nagyon rosszul tudok lenni magamtól, legdepressziósabb óráim tudják ezeket követni, bosszankodom, elégedetlen vagyok. De abban bízom, hogy azáltal, hogy megnézem, látom magamat annyira kívülről, hogy abból tudok tanulni. Sose leszek jó sosem fogom elérni azt, amit szeretnék, de ahhoz, hogy közelítsek hozzá, abban segít nekem. A jót azt nehezebben tudom befogadni, ott azt érzem, hogy én miért kaphatnék jót. A rossz jobban motivál abban, hogy jobb legyek. De tudom, hogy a jó is lehet inspiráló, annak is van ereje, erre mostanában jöttem rá.

Sok az egyszer fent, egyszer lent a szakmádban. Mi inspirál, hogy a lentből fent legyen?

Van bennem egy nagy kíváncsiság, és lehet amiatt, hogy nem végeztem egyetemet, ezt a kívülállóságot érzem. Annak az öröme, hogy itt lehetek, és ezt csinálhatom, és lehet egy jelenetem a Jordán Tamással vagy akár a Tóth Andival, az ajándék. Én mindig meg vagyok illetődve, hogy a Nagy-Kálózy Eszterrel van egy jelenetünk, beszélgetünk, olyan hihetetlen. Közben azt is érzem, hogy abban sok meló van, hogy a kíváncsiságom megmaradjon. Amikor sok előadásod van, és 25 napja szünet nélkül csinálod, a világodat nem tudod, tényleg nehéz, de akkor is próbálok arra koncentrálni, hogy ami velem történik az jó dolog, és erre a feleségem is emlékeztet, ha épp elfelejteném.

Feleséged, Sisa szintén színész, és egészen hasonló életutat jártatok be a pályán. Mindig is tudtatok ebben a hálában osztozni?

Valószínűleg azért is beszélek erről, mert egymástól is tanuljuk ezt, együtt alakul. Múltkor ránéztünk a cipőinkre, és ugyanolyanok voltak. A párkapcsolatban az emberek összecsiszolódnak persze, de ezentúl abban nagyon tudunk osztozni, hogy ez tényleg milyen jó. Sosem úgy látjuk magunk előtt a jövőt, hogy ha nem az lesz, amire vágyunk, akkor összedől a világ.

Az Oltári csajok forgatásán ismerkedtetek meg. Azóta dolgoztatok együtt?

Nem, pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy ő most hogyan forgat.  Színpadon most igen, hiszen egy színházba szerződtünk, és két előadásban is játszunk együtt, nagyon élvezem. Az egy nagyon nagy dolog, hogy mi elsősorban munkatársak voltunk, amiből szerelem lett. Mi ezáltal tudunk együtt dolgozni, és eddig nem éreztem a színházban, hogy ez a környezetünknek furcsa lenne, mert ez inkább nekik lehetne az. Senki nem tud úgy kritikát mondani nekem, mint ő, és mástól nem is tudom úgy elfogadni, ahogyan Sisától. Még a munkánkban is tudjuk egymást segíteni.

Nehéz véleményt formálni egymásról?

Ez könnyen megy, mert nincs köntörfalazás, és csak konstruktív kritikát fogalmazunk meg egymásnak. Mivel ismerem jól, ezért azt gondolom, hogy tudok olyat mondani, ami tényleg segíteni tudja. Engem elbűvöl, ha azt látom, hogy a test, a mozdulat mögött ott egy szándék, ami maximálisan kijött. Más kérdés, hogy nekem az tetszett-e vagy nem. Nyakon tudjuk csípni egymásnál azokat a pillanatokat, ahol ez épp hiányzik, mivel ismerjük egymást.

Most, hogy egy helyen vagytok, mennyire keveredik a színház és a magánélet egymással?

Nagyon nagy ajándék, hogy mi most egy helyen lehetünk. Nem kell Ádámtól és Évától elkezdeni egy történetet, ami ért engem a munkában, hogy a másikkal megosszam. Könnyebb a kommunikáció, és több időnk marad arra, hogy mi hogy vagyunk, tudunk a saját életünkkel foglalkozni. Azért vannak más melóink, megmarad a titok, a mesélés. Féltem is az elején, hogy ne legyen az, hogy mindenhová együtt megyünk, be a színházba, fel a büfébe, haza is aztán. Szerettem volna, hogy külön-külön is érjenek hatások minket, amit akár megoszthatunk, de magunkban is tudjuk tartani. Emlékszem, hogy volt egy ilyen, amikor nem tudtam, hogy mi hiányzik, aztán rájöttem, hogy az, hogy tudjak egyedül lenni. Nagyon jó együtt lenni, de mindkettőnknek szüksége van a saját terére is.

Amikor a színész életről álmodtál, ilyennek képzelted el?

Azt képzeltem, hogy nagyon sokat játszom majd, és hogy egyedül vagyok. Az a túlfoglalkozott színész kép élt bennem, ami még most is jelen van a világban, hogy a magánéletemet feladtam, beleforgácsolódtam, és nagy magányosan felszenteltem az életemet Thália szent oltárán. Erről ritkán beszélünk, de azt érzem, hogy a színházban az az elvárás, hogy te akkor vagy jó ha mindent elvállalsz, , ha fáradt vagy, rommá vagy terhelve, ha van kis mentális betegséged az is szexi, jó ha kicsit beborulsz, vannak függőségeid. Ez a depressziós művészkép még most is erős itthon. Ami tényleg van, és nagy csodák tudnak belőle születni, de ebben az értelemben nem is gondolom magam művésznek, ezzel kapcsolatban zavarban is vagyok, hogy az vagyok-e vagy sem. De én inkább egészséges ember akarok lenni, akivel együtt lehet a művészetben dolgozni. Azt érzem fontos lenne erről többet beszélni, hogy ez nem kell hozzá. Én is voltam szarul, mulattam rendesen, de az az érvrendszer nem működik, hogy ha ez nincs, akkor nem lesz az se. Azt gondolom, hogy érjen az élet, pofozzon, jöjjenek az élmények, az fontos, de ezek fognak jönni maguktól, akármit is csinálsz. Csodálatos művészek voltak, akik a 27-es klubban meghaltak, de én nem ezt szeretném, habár már ezen a koron túl vagyok. Szeretném, ha nem ez lenne a szexi.

Ne ez az önemésztő dolog legyen a művészet, hiszen nem csak a gyötrődésből születhet meg a művész. Én is sokat nyomasztottam magam, szorongtam, de ezt nem akarom, nem akarok beledögleni ebbe. Jó lenne, ha ez a nézet változna a világban, és meglátnánk, hogy abból is születhet igazán jó, ha nem szenvedünk, nem csak közepes minőség. Amikor én tartom kézben az életemet, az az igazán izgalmas érzés.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Dobra Marával

Egy család, ahol mindenki a zenét választotta, kivéve egyet, akinek a balett volt a szerelme. De mit csinál egy fiatal lány, ha mégsem oda szánja a sors? Hogyan éli meg a nőiességét, találja meg a saját hangját és áll ki a színpadra később, mint színésznő? Dobra Mara mesélt nekünk női sorsokról, zenéről, az anyaságról és a most bemutatott előadásukról is.

Október 21-én volt a bemutatója O. Horváth Sári Hitler ABBA-t énekel című darabjának a Pinceszínházban. Mire számíthatunk egy ilyen előadásnál?

Ez egy abszurdba hajló, kissé elrajzolt, mégis húsbavágóan ismerős történet. A darabban két idősík találkozik: Angela Merkel és az Abba egyik énekesnője egy óriási viharban menedéket keres egy elhagyatott hotelben, ami korábban egy Lebensborn otthon volt, vagyis egy náci fajfenntartó intézet. Közben egy párhuzamos valóságban megérkezik az otthonba Hitler sofőrjével, Erikával. A szereplők a történelemhez és saját történetükhöz való viszonyát boncolgatja az előadás, a náci karakterek esetében azt, hogy ki hogyan válik a rendszer emberévé, mit hoz ki belőle, és láthatjuk az összeomlásukat is. Sári darabjaira jellemző ez a többdimenziós, áthallásos történetmesélés, ahogy itt is.

Milyen ez a sofőr?

Erika számomra egy Marilyn Monroe érzékenységét idéző figura. Amúgy egy átlagos, bájos nő, aki nem tud azonosulni azzal, hogy csak akkor nő egy nő, ha gyereket szül Németországnak. Titkárnőként dolgozik, és egy véletlen folytán megmenti Hitler életét, aki megkedveli és maga mellé veszi. Egy olyan karakter, aki sodródik az eseményekkel, amíg el nem jön a fordulópont, amikor döntenie kell.

Mennyire áll közel hozzád ez a karakter?

Nagyon el tudtam képzelni magam a szerepben. Egy szőke naiva, aki majd atomjaira hullik az előadás során, nekem testhez álló! Ugyanakkor ez egy súlyos előadás, nagyon súlyos mondatokkal. Érzem, hogy megterhelő, de ez természetes, a színész mindig megérzi magában, amit éppen játszik, ezt nem lehet kikerülni.

Melyik volt a legnehezebb előadásod?

Az egyik legdurvább talán az Édes Anna volt, aminek fizikai tünetei is lettek. Anna folyamatosan arról beszél a darabban, hogy nem bír enni, és én is hihetetlenül lefogytam a premierre. Mondjuk ennek persze örültem, de viccet félretéve, az előadások után órákig nem tudtam magamhoz térni.

Egy-két éve játszottam egy tizenhat éves prostituált cigánylányt, és mivel az előadás valós kutatásokon alapult, nagyon mélyre ment mindig. Akkor reggelenként már egyik porcikám sem kívánta a színpadot. Abban az előadásban tanultam meg igazán sírni, az utolsó húszperces jelenetben csak folytak a könnyeim minden erőlködés nélkül. Simon Balázs, az előadás rendezője szokta mérni az előadások energiáját, a rezgéseket. Volt, hogy ránk és a nézőkre is kötöttek pulzusmérőket. Ha együtt lélegzik a néző a színésszel, akkor együtt élhetnek meg érzelmi hullámokat, vagy ha valami kizökkentő történik a színpadon, megszakadhat ez az összekapcsolódás. Mostanában a Jurányiban játszott “Hatás alatt” előadások reggelein ébredek gombóccal a gyomromban, amelyben egy társas magányban szenvedő családanya belső világába engedjük be a közönséget.

A legcsodálatosabb dolog a színházban az együtt lélegzés a nézőkkel, amikor van lehetősége egy színésznek arra, hogy hasson. Én alapvetően zárkózott vagyok, a legcsendesebb voltam az iskolában, de azt hiszem értem és érzem az embereket elég pontosan, főleg ezekben a pillanatokban.

Talán nem véletlen, hogy most is egy nagyon izgalmas női szerep talált meg téged. A nőiség témakörével foglalkoztok az E-Mancik Színházi Manufaktúrával is három másik művésznővel. Mikor érezted azt, hogy fontos erről beszélni?

Annak idején elkezdtünk versekkel foglalkozni, és azt tapasztaltuk, hogy van erre igény. Női költők műveiből válogattunk össze egy estet, de azt éreztük, hogy hiányoznak még személyes vonatkozások, így kerültek elő tőlünk is rövidek, hiszen mind a négyen író emberek vagyunk. Született egy mix a szövegekből, ezt megmutattuk Máthé Zsoltnak, aki javasolta, hogy váljon külön a két anyag, így született meg a Verslábak neccharisnyában és a Szomjas férfiak sört isznak helyettem előadás, amit aztán Zsolt is rendezett. Vannak bizonyos témák, amik nincsenek jól kibeszélve, sok embernek fellélegzés, hogy ezeket mi kibeszéljük velük, nekik, helyettük.

És ezt folytattuk is, van egy második része az előadásnak, a Válogatáskazi, avagy szomjas fiúk tolják a kakaót, ami a kislány léleknek a felnőtté válását járja be, óvodás kortól az érettségiig, a szüzesség elvesztéséig. Majd tervezünk még eggyel beljebb lépni, a nagyanyáinkhoz visszamenni, hogy miket hozunk tőlük. Ez egy jó nagy merítés lesz.

Ennyire nagy hatással volt rád a nagymamád?

Nagyon, és ez egy szuper utazás számomra. Megpróbálok rendet tenni bennünk, az ő, és az én fejemben is. A nagymamám egy karakteres, nehéz és büszke ember volt, és én hasonlítok rá a legjobban külsőleg-belsőleg is. Furcsa, de nagyon jól kijöttünk mi ketten, valamitől erős kapocs volt köztünk, nem is tudom… Talán ha van egy generációs rálátás, az könnyebbé teszi a kapcsolódást. Már nem él, mégis most a ki nem mondott közös dolgainkat próbálom a felszínre hozni.

A kislányodból is építkezel?

A Válogatáskazinál magamhoz mentem vissza, sok kislánykori emlékemet írtam bele. A saját darabkáimat szedtem össze, viszont a játékomban az egyik barátom például teljesen a kislányomat látta a színpadon, amikor a fiatalkori szövegeket mondtam. A bennem élő gyerek picit biztos valahol maga a gyermekem, a kis Bodza. Olyan furcsa, hogy én nem készültem tudatosan anyukának, mégis mindig a kislányomról beszélek. A mai napig ámulattal tudok rábámulni, hogy nekem van egy lányom, egy csodálatos lény. Ugyanakkora meglepetéssel fogadom ezt minden egyes nap, mintha csak épp most kapták volna ki belőlem, szürreális érzés ez.

Hogy hogy nem terveztél gyereket?

Kishúgomnak elég korán lettek gyerekei. Ők Németországban élnek, de egész kisbaba koruktól sokat voltam velük, saját gyerekeimként szerettem őket, és úgy éreztem, hogy így velük teljes is az életem. Nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Aztán Bodza egy nagyon friss kapcsolatba született bele. Nagyon rövid idő után döntöttünk úgy, hogy gyereket szeretnénk. Elég hirtelen vagyok, és ez itt sem volt másképp. Persze az elején mindenki furcsállta ezt a kapkodást, de el sem tudom képzelni az életemet nélküle.

Nagyobb felelősséget érzel nőként ebben a szerepben, hogy kislányod született?

Az, hogy lányom van, nagyon tud tükröt tartani, és sokat tanulok magamról, de szerintem ezt minden anyuka elmondhatja. Hatalmas szerep ez az anyaság dolog. Azon gondolkozom közben, hogy az öregedéstől egyáltalán nem félek, egyre jobban érzem magam a bőrömben, lehet, hogy ez neki is köszönhető. Úgy érzem, mintha egy utazásban lennék, ami végén a gyermeki lényhez talán majd egyszer vissza tudok találni. Bár amúgy sosem voltam egy teljesen kifejlődött felnőtt példány.

Nem féltél, hogy színésznőként nehéz gyermeket vállalni?

Volt egy rövid időszak, amikor egzisztenciális félelmeim voltak, hiszen a szabadúszás ilyen szempontból pokoli tud lenni. De ma már nem foglalkozom ezzel. Most elkezdtem vágyni a társulati létre, annak az előnyeire, de nem tudom, hogy való-e nekem. Sok minden talált meg ebben az időszakban, például mostanában rengeteget írok, és majd szeretnék ezzel is kezdeni valamit. Illetve az elmúlt években elkezdtem újra zenekarosdit játszani, és most meg is kaptam az igazán nekem való embereket, az I Love You zenekart, ahová eredetileg zongorázni mentem, de most már énekelek is az együttesben. Nagyon sokat ad nekem a fiúkkal a közös zenélés, és bár még az elején vagyunk a dolognak, igazán izgalmasnak ígérkezik az egész, inspiráljuk egymást, jó csapatot alkotunk.

Van benned megbánás, hogy a színházat választottad?

A kőszínházi lét után a szabadúszás kezdetekor belegondoltam, hogy a testvéreim zenészként külföldön mennyivel szabadabbak. Én itt röghöz vagyok kötve, és ugyan nagyon szeretek itthon élni, mégis sokszor ezt éreztem. A zene erejét mindig is jobban értettem, természetesebb volt számomra. Nem akartam mindig is színésznő lenni, csak ez a közlésforma volt számomra a legalkalmasabb. Nem lettem zenész, sem táncos, de beszélni végül is tudok, így itt kötöttem ki.

A zenét és a képzőművészetet sokáig a színháznál feljebbvalónak éreztem, többre értékeltem. A színház ehhez képest egy sokkal kétkezibb műfaj. És nem lettem zenész, talán mivel láttam, hogy a húgaim mennyire jók abban, amit csinálnak. Én nem gyakoroltam annyit, inkább balettra jártam, akkor épp azt akartam csinálni.

Mi lett a balettel?

Kiderült, hogy nem az az alkat vagyok, és gyerekként nem tudtam elképzelni, hogy kortárst táncoljak, én a balettbe voltam szerelmes. Az egyik mesternőm megmondta félidőben, hogy ha a balettot választom, tízszer annyit kell gyakorolnom, mint másnak, és akkor is csak a hátsó sorban fogok táncolni az Operában. Ekkor tizenkét éves voltam, de még két évig gyűrtem magam, mielőtt elengedtem volna. Most vettem egy spicc cipőt, és érzem, hogy itt az ideje az újrakezdésnek. Titkos vágyam, hogy a balettel még kezdjek valamit.

Hogy fogadtad ezt akkor gyerekként?

Nagyon rosszul. Amikor nem vettek fel az intézetbe, az egy nagy törés volt az életemben. Utána még próbálkoztam, jó magántanárokhoz jártam, de az alkati dologgal nem lehetett mit kezdeni. Ami megmaradt a balettból, hogy egész életemben fogyókúrázom. Akkor látom magamat szépnek, ha természetellenesen vékony vagyok, és ez csak akkor lehetséges, ha nagyon nem eszem, és ilyen ritkán van. Ez egy állandó program nálam, a súlyommal való törődés. De mára elfogadtam ezt, és tényleg sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

Csináltunk egy előadást Mitakaratükör címmel, ami konkrétan két párhuzamos monológ arról, hogy mit és hogyan dolgozunk magunkon és ez honnan ered, nagyon szerettem. Az egyik szerep azt képviselte, hogy nem kell tökéletesnek lenned, bárhogyan teljes vagy, fogadd el magad, míg a másik, az én oldalam meg azt, hogy minden körülmények között ki kell hoznod magadból a maximumot. Ezek az előadások mind feldolgoznak bennünk valamit.

Nekem mindig bevésődtek a különböző megjegyzések, hogy például egy nagyon vékony test mennyire vonzza a szemet a színpadon, ezek akaratlanul is beleégnek az ember tudatába.

Hogyan tudod ezeket elengedni?

Nekem a futás egy meditáció, fontos dolgok előtt mindig futok. Nagyon impulzív vagyok, és a sportban tudok lenyugodni, vagy most épp a zenekari próbákon, akár a nagy vizek partján, vagy a kislányommal. Nem akarnék visszamenni az időben, mert nincs erőm még egyszer végigcsinálni a dolgot, mindig mindent kimaxoltam. Már fiatalon is az öregkort vártam, amikor már nem lesz annyi feladat, és tervezgettem, hogy majd végre mennyit fogok olvasni. De igazából nem hiszem, hogy valaha meg fogok változni, akkor is pörögni fogok.

Mennyire vagy elégedett magaddal most?  

Egyik tanárunk az Újszínházban, drága Gosztonyi János tanár úr mondta egyszer, hogy egy színésznek van egy pont az életében, amikor összeérik a kora, az érettsége és a színészi tapasztalata, és akkor tud kiteljesedni igazán. Én azt érzem, hogy most így negyven éves koromra értem el, hogy igazán önazonos tudok lenni a színpadon, és remélem szép lassan majd minden másban is. Hosszú folyamat volt.

A Pinceszínházi bemutatón kívül mi vár még rád?

Az E-Mancikkal november 30-án mutatjuk be az új verses előadásunkat Verslábak HAZAfelé – kis magyar közérzet címmel az RS9 Színházban, illetve készülünk egy koncertszínházi előadással is, a Dicsőséges Nagyurak Lányzenekar országos turnéjával, aminek a bemutatója valamikor év elején lesz a Gödör Underground Klubban.

De az I Love You–val is vannak egész konkrét terveink. A zenekar klasszikus dalainak újragondolása mellett elkezdtek megszületni az első közös számok, amiknek az eredménye várhatóan egy nem finomkodó, de lüktetően érzelmes album, egy balladagyűjemény lesz. A zenekarral a következő koncertünk karácsonykor, december 24-én lesz a Gödörben, szóval lehet minket kérni a fa alá. Érdekes, hogy most, ennyi idősen kezdem megtalálni a saját hangomat, most kezdem igazán érezni, mi a jó irány. Hát, későn érő típus vagyok.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Ruha: Vetlényi Alma

Interjú Tóth Karcsival

Amikor először leültünk Karcsival beszélgetni, az első dolog, amin megakadt a szemem, a Sziget fesztivál karszalag volt. Egy olyan fiatal férfival találtam szemben magam, aki mindent épp úgy élvez az életben, mint bármelyik másik ember: bulizik, fejleszti magát, tanul és nem utolsó sorban a színpadon fejezi ki magát a táncban. Annyi a különbség, hogy ő ugyanazért a célért hosszabb utat járt be. Tóth Karcsi, mozgáskorlátozott táncművésszel beszélgettünk.

Ha már így kiszúrtam a fesztivál karszalagot, mesélj, milyen volt a Sziget?

A Nem Adom Fel csapattal voltam kint, ahogy már többször is az elmúlt években. Mindig nagyon jó élmény, de leginkább az, hogy azokkal az emberekkel tölthettem el ezt a hetet, akik régen a kollégáim is voltak.

Miért váltottál annak idején?

Nagyon szerettem ott dolgozni, de egyre inkább vonzott az előadóművészet, főleg a tánc, de újabban szeretnék színészi babérokra is törni. Gyerekkoromban is szerettem szerepelni, és a művészet is közel állt hozzám, még verseket is írtam, de a táncban tudtam először igazán kikapcsolódni.

Mikor tudatosult benned, hogy más vagy, mint a többi gyerek?

Van egy két évvel fiatalabb öcsém, Tomi. Amikor általános iskolások voltunk, akkor tudatosult bennem, hogy nem ugyanazokkal a gyerekekkel tudunk játszani, és hogy rám jobban vigyáznak, mint másokra. Ez engem nem zavart, sőt, jó érzéssel töltött el, hogy féltettek és óvtak. Jó családban nevelkedtem, így nem volt bennem semmilyen düh. Elfogadtam magam teljesen. Persze néha azért elfogott egy rossz érzés, hogy miért nem tudok ezt vagy azt csinálni. Aztán rájöttem, hogy ugyan másképp, de mindenre képes vagyok.

Milyennek élted meg az iskolai éveket?

Egy vidékre kihelyezett csoportba jártam, ami integrált később egy normál osztályba. Ott például logopédus is foglalkozott velem, míg a többi tárgyam az egészséges gyerekekkel volt együtt. Anyukám és a tanító nénim segítségével kidolgoztunk különféle módszereket, hogy ugyanazt a feladatot hogyan tudom megcsinálni másképp, mint a többiek.

Könnyen el tudtad fogadni a segítséget?

Én belenőttem abba, hogy segítséget kérek. Szerencsére nyitott személyiség vagyok, és sosem voltam az a szégyenlős típus. Nincs olyan, amiben nehéz lenne segítséget kérnem.

Mikor érezted először, hogy a tánc a te utad?

Amikor a szalagavatón táncoltam. Az általános iskolai osztályfőnök olyan jól integrált az osztályba, hogy nem is volt kérdés, táncolok-e. Nagyon sok múlott az ő személyén. Akkor is már tudtam, éreztem belül, hogy nekem az előadóművészettel kell foglalkoznom, de még nem forrt ki bennem teljesen. Azután kezdtem el a Táncánia Együttesben táncolni, ahol végleg éreztem, hogy ez az én utam.

A zene ugyanannyira fontos számodra, mint a mozgás?

Nem is maga a mozgás a lényeg, hanem hogy képes vagyok kifejezni önmagamat általa. Mindegy, hogy az tánc, zene vagy szöveg. De azért más koreográfussal alkotni, mint például egyedül, mert akkor csak a mozgásra figyelek. Itt-ott csináltam már táncokat, ahol ugyan kaptam segítséget, de én raktam össze őket. Nagyon nehéz volt egyszerre szerepelni és rendezni is.

Mi volt benne nehéz?

Nem hiába két külön szakma. Ha magamat rendezem, belülről át kell élnem, ahogyan megcsinálom, és közben kívülről is látnom kell. Ez egy ilyen dupla, tripla szemüveg, amin keresztül könnyű elveszíteni az előadói fókuszt.

A művészetben milyen álmaid vannak?

Most az a legfőbb álmom, hogy a színházi szakmában minél többen megismerjenek. Szeretném saját magamat képezni és a színészetben is fejlődni.

A színészet mindig is ambíciód volt?

Az utóbbi időben érzem azt, hogy ahová képes voltam eljutni a táncban, oda eljutottam. A színészet talán még messzebbre tudna vinni.

A színészeten belül hol látod magad?

Nagyon különböző útvonalak vannak. Szeretnék valami újat alkotni. Például Shakespeare álomszerű klasszikus darabjait át lehetne dolgozni úgy, hogy fogyatékossággal élő emberek  is helyet kapjanak benne. Amikor Hamlet lelke megbolondul, fizikailag is látszódhatna, hogyan omlik mássá a szereplő. Ebbe még nem mertem jobban belemenni, de szerintem nagyon érdekes lenne. “Lenni vagy nem lenni?” helyett a kérdés inkább “ülni vagy állni”. Olyan jó lenne, ha a fogyatékkal élő embereket jobban bele lehetne vonni a színházi előadásokba, és talán a jelenlétük egy idő után a való életben is evidenssé válna.

Hogyan ítéli meg a világ a te művészetedet?

Szerintem egy hagyományőrző színházcsináló szemében én lázadó lehetek, hiszen a klasszikus értelemben sem mozogni, sem beszélni nem tudok, ami a színház két alappillére. Mindig lesznek, akik nem fogadnak el, de megtanultam azokról nem, vagy pedig másképp tudomást venni.

Téged ez zavart valaha?

Igazából ez a része nem érdekel. Talán az elején zavart egy kicsit, de ma már tudom, hogy mindenkinek nem tudok megfelelni. A kezdetekkor, ha valakinek nem jött be a táncom, rosszul esett, de a szakdogám alatt rájöttem, hogy nincs olyan, ami mindenkinek tetszik. Amikor befejeztem az anyagot, és elküldtem több barátomnak, hogy véleményezze, volt olyan rész, amit az egyik kihúzott, míg a másik imádta. Ez volt az én tanulópénzem arra, hogy nincs olyan, hogy objektív vélemény.

Kinek a véleményére adsz a legjobban?

A barátaim és a családom véleménye számít igazán, és azoké az embereké, akik igazán ismernek, és művészeti projekten is dolgoztunk együtt. Aki építő kritikával tud felém irányulni, annak kíváncsi vagyok a véleményére, mert abból tudok tanulni.

Szegeden nőttél fel, hiányzik?

Persze hiányzik, a családom és több barátom is ott él, de tudom, hogy itt Budapesten sokkal önállóbb életet tudok élni.

Az önállóság számodra különösen fontos?

Tizenöt évesen kerültem fel Budapestre kollégiumba a Marczibányi térre, amikor elkezdtem a gimnáziumot. Szegeden nem tudtam volna rendes gimibe járni, ezért jöttem fel a fővárosba. Ha ott maradok, soha nem tanulok tovább, nem kerülök be az egyetemre. Anya látta bennem a lehetőséget, hogy jó tanuló vagyok, és mondta is, hogy ilyen szellemmel miért is kellene csak vegetálnom.

Féltett, amikor feljöttél?

Igen, de hiába fájt a szíve, kiállt amellett, hogy feljöjjek Pestre, és utólag látszik, milyen jól döntött. Ha akkor nem jöttem volna fel, egy egészen más Karcsi alakult volna ki belőlem.

Érettségi után sem álltál meg, hanem folytattad az utadat az egyetemen.

Igen, de ott is megvoltak a nehézségeim. Azt éreztem, nekem átlagon felül kell teljesítenem, hogy a tanárok lássák, jogosan kerültem be ide. Volt olyan tanár, aki a vizsgámon már beírta az ötöst, pedig meg sem szólaltam, ami az ő részéről egyfajta védelmi mechanizmus volt. Volt, aki az év elején még nem bízott a képességeimben, év végén pedig kiemelt. Ezt hatásnak értékelem, sikerült bizonyítanom, és az egyetem egy új világot nyitott a számomra.

Pár napon belül már Németországban leszel egy előadás kapcsán. Hogy jött ez a lehetőség?

Még covid előtt voltam kint a Nem Adom Fel Alapítvánnyal, akikkel egy koncert előadást vittünk ki, amiben én táncoltam. Ez egy hagyományosabb tánc volt, de főleg a társaság miatt különösen jó élmény számomra.  A nézőtéren ott ült egy koreográfus, aki meghívott magához táncolni, azzal, hogy hozzunk létre egy előadást az ő társulatával. Tavaly ősszel voltam kint náluk három hetet, és most ezt az előadást fogjuk újra játszani. Akkor napi 5-6 órát próbáltunk, ami azért már egy kicsit megerőltető volt, fizikailag is kihívásnak éltem meg. A mostani utat is nagyon várom, kíváncsi vagyok, mit hoz ez a kint töltött pár hét az életembe.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Pokorny Liával

Egy nő szíve annyi titkot rejt, lángot, fájdalmat, keresést és megérkezést. Mindebbe egy csodálatos színésznő dalai által nyerhetünk bepillantást a színpadon. Pokorny Lia mesélt nekünk átélt szerelmekről, gyászról, mély barátságról és az újrakezdésről is.

A Centrál Színházban látható önálló zenés ested, a LIAison, a szerelemről szól. Emlékszel az első szerelmedre?

Az első szerelmem az óvodában volt egy Peti nevű kisfiú. Emlékszem, hogy elmentünk sétálni, és én mondtam, hogy menjünk be egy nagy fa mögé és puszilkodjunk, nehogy az óvónőink meglássanak. Olyan érdekes, hogy már az ovisok is érzik, hogy vannak dolgok, amik titkosak. Már akkor tudtuk, hogy ez a mi titkunk.

Ez a fajta titkolózás a későbbi szerelmeidnél is megmaradt?

Olyan szempontból igen, hogy nagyon védem a magánéletemet. Nem szeretem ezeket a nyilvánosság előtt megélni, bár nekem a szabadság is nagyon fontos a szerelemnél. Vannak olyan dolgok, amik szerintem csak két emberre tartoznak. Egy párkapcsolat a párra tartozik, az intimitás így tud megmaradni. Ha mindent a közösségi médiában vagy akár társaság előtt megélünk, akkor az sebezhetővé tud válni. Ha mindenkinek mindent elmondunk, elvész a dolgoknak az energiája.

Nagyon óvod a magánéletedet, de a szakmádból adódóan aktívan jelen kell lenned a közösségi médiában. Nehéz volt ezt az elején megszokni?

Egyrészt igen, mert nagyon idegen felület volt nekem az elején, de meg kellett barátkoznom ezzel az egésszel. Ugyanakkor sosem kellett megosztanom a magánéletemnek azt a részét, ami már egy határon túl van. Azonban fontosnak tartok megosztani bizonyos dolgokat, mert valamilyen módon mégiscsak példa az, ahogy én gondolkozom, akár egy hétköznapi pillanatról. Lehetne ezerszer több követőm, ha aprópénzre váltanám az életem minden pillanatát, de én megtartom a határaimat. Így is nagyon sok mindent tudok azért megosztani az emberekkel. Akárcsak a LIAisonban, ahol annyi mindent elmesélek anélkül, hogy kibeszélném az életemet, de azt, ahogy gondolkodom, meg tudom mutatni. Szerintem ezt meg lehet tartani nagyon ízlésesen is, hogy az ember úgy beszél a saját életéről, hogy mégsem az intimitásig adja ki önmagát. Meg kell tartani azt a kis teret, amit mindig meg tud őrizni, hiszen arra tud támaszkodni. A közösségi média hihetetlen hullámokat tud vetni, ugyanazért tudják szeretni az embert, ami miatt széttiporják, ha változik a széljárás. Jobb, ha ennek nem adunk teret.

Milyen az, amikor szerelmes vagy? Mindent elsöprő vagy inkább visszafogottabb?

A LIAisonban jó pár olyan szerelem van, amiket tényleg átéltem. Hála Istennek fejlődőképes vagyok. Fiatalkoromban a szélsőségeket éltem meg, csak a fent és a lent létezett. Azt gondoltam, hogy mindent meg kell élni és csak a nagyon nagy érzelmek mutatják a szerelmet. Ötven éves koromra rájöttem, hogy nem ettől lesz a szerelem valós.

Egy nagyon jó mondatot olvastam erről egyszer. Amíg az ember a másik felét keresi, addig ő maga nem egész. A keresésben van egy kétségbeesés, egy hihetetlen mohóság, egy fulladás, hogy valaki mentsen meg. Mutassa meg, hogy én szerethető vagyok. Amíg ebben a fulladásban keresem a másik felemet, addig csak egy ugyanilyen félemberrel találkozhatok, aki egy folyamatos játszmákkal akarja kicsikarni belőlem azt az érzést, amit magamnak sem tudok megadni. Aztán az ember eljut odáig, hogy egyedül is tudja élvezni, hogy ki ő. Ha már nem azért vár egy társat, hogy pótoljon benne valamit, akkor jöhet létre egy nagyon jó találkozás, amiben ott a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés és egymás elfogadása.

Megannyi különböző nő életébe és szívébe nyerünk bepillantást az előadásban. Van olyan történet, ami most különösen kedves a számodra?

Talán az a nő, aki megérkezett. Aki már nem akar nagy Őt, nem várja a herceget a fehér lovon. Nem az őrült nagy lángokat keresi, hanem a nyugalmat. Nekem erről a legjobb énekelni.

Ezt az előadást Babicsek Bernáttal közösen hoztátok létre, akinek egy gyönyörű dallal állítasz emléket az előadásban. Szerintem mindenki, aki átélte már ezt a közeli gyászt, haza tudott vinni belőle egy darabot.

A halálról nagyon nehéz beszélni, nem kapunk eszközöket hozzá, és olyan nagy bajba kerül az ember, amikor átéli valakinek az elvesztését. Erre nincs recept, mindenki másképp dolgozza fel, de muszáj ebben segítséget találnunk. Azt éreztem, hogy addig nincs nyugalmam, amíg a LIAisont nem viszem tovább. Egyre erősebbnek éreztem ezt  a fájdalmat. Számomra hatalmas lelki munka volt, hogy ezt újra színpadra állítsuk, és elbírjam ennek a súlyát.

Fontos volt, hogy Tamás (Kéméndi Tamás – a szerk.) ne azt érezze, hogy nem hiszek benne, ne szeretném vagy ne tartanám őt csodálatosnak, miközben annyira fáj a szívem Bernát elvesztése miatt. Ennek a dalnak, amit Bernát szerzett, a keresztnevemet adta címnek, mert mindig mosolyognia kellett azon, hogy a teljes nevem Aurélia. Nagyon szerettem volna, hogy ez a dal benne maradjon az estben, de nem akartam megkérni Tamást, hogy ezt eljátssza, hiszen ez Bernát szóló száma volt. Botos Éva, az est játékmestere találta ki, hogy írjunk hozzá egy szöveget és énekeljem el. Végül a szöveget én írtam meg, az estben ebben a formában hallható. Azt éreztem, hogy  ahogy én éltem meg az ő elvesztését, amit ő nekem jelentett, csak én tudhatom.

Az, hogy újra életre tudtátok kelteni, segített a feldolgozásban?

Amióta újra bemutattuk a LIAisont, én sokkal nyugodtabb vagyok. Vannak mondatok, pillanatok, amik nagyon rá emlékeztetnek, mintha csak neki mondanám, és amíg játsszuk ezt az estet ez addig így is marad. A gyász munka, ami mindenkinek a sajátja, és ha az ember szépen végigcsinálja, a végén megért valamit. Én azt értettem meg, hogy minden pillanat fontos, és sokkal nagyobb becsben kell tartanom életet.

Kéméndi Tamás lett az új társad az előadásban, akivel hamar kialakult az összhang. Hogyan találtatok ennyire egymásra?

Számomra elengedhetetlen volt, hogy az új társam emberileg megkérdőjelezhetetlen legyen. Mert csak egy lelkileg tiszta emberrel tudtam ezt folytatni. Fontos volt, hogy olyan legyen, aki nem akar változtatni olyan dolgokon, ami fontos az előadás felépítését tekintve, de mégis bele tudja tenni a saját lelkét és tudását, és amikor belenézek a szemébe, látom, hogy elbírja ezt a feladatot.

Viszonylag hamar találkoztunk, Bernát halála után egy hónappal. Tamás valóban gyógyító személyiség volt számomra, annyira megnyugtatott. Olyan, mint egy tavaszi szellő, aki közben egy felelősségteljes felnőtt férfi. Hihetetlen tempóban tanulta meg a dalokat, felkészülten érkezett, és nem arról szólt a próba, hogy neki mennyire nehéz ebbe a helyzetbe beleilleszkednie. Minden pillanatban azt éreztem, hogy számíthatok rá. Tisztelettel és alázattal viseli ezt a helyzetet, de van benne annyi magabiztosság, hogy hoz új ötleteket. Szeretném, hogy ezt az előadást a magáénak tudja ő is. Én viszem magammal tovább Bernát emlékét, és ebben ő segítséget nyújt nekem. Tamás sokban hozzáadott ahhoz, hogy  képes voltam újra színpadra állni, erőben, lélekjelenetlétben, ilyen gyönyörűen végig csinálta velem ezt a próbaidőszakot.

Az előadás elején bepillantást engedsz a saját szorongásaidba humorral átszőve, hogy mi is zajlik egy színpadon álló színésznő fejében, miközben játszik. Ez a valóság?

Ezek a gondolatok abszolút ott vannak fejemben. Nagyon áldott állapot, amikor a pillanatban jelen tudok lenni a színpadon. De vannak olyan napok, amikor bal lábbal kelek fel, bizonytalanabb vagyok, megy bennem egy másik monológ, mialatt énekelek és beszélek. A meditációhoz tudom hasonlítani a teljes jelenlétet a színpadon. De amikor az ember kellőképpen frusztrált, akkor előjönnek azok a bizonytalan gondolatok, hogy vajon miért nem nevet a közönség, esetleg unják? Gyorsítsak vagy lassítsak? (nevet) Pedig lehet, hogy élvezik, és a végén hatalmas tapsot kapunk, mégis ezeken a napokon a színész pánikol, ha más reakciókat kap a nézőtől, mint előző nap. Ilyenkor kell visszatérni a jelenléthez és átadni magam az előadásnak és nem a megfelelésnek.

Volt egyszer egy LIAison előadás, ahol egy könnycseppem belefolyt a mikroportba, és egy egész dalon keresztül nem lehetett hallani a hangomat – amiről szerencsére én nem tudtam – és egyszer csak reccsent egy hatalmasat a hangfal, és újra teljes hangerővel szóltam. Volt olyan, amikor rossz versszakkal kezdtem el a dalt, és miközben énekeltem, rájöttem, hogy így nem fogom tudni végig csinálni. Kénytelen voltam megállni, és bevallani, hogy én ezt most elszúrtam és elölről kell kezdenem. És mivel az elején benne van ez a kis belső monológ, a nézők azt hitték, hogy ez így van benne az előadásban. Ha az ember mer esendő lenni, akkor minden megbocsátható.

Én egyre inkább abban a színházban hiszek, ami azt a bizonyos negyedik falat lebontja, és sokkal közvetlenebben szól a nézőkhöz, interaktívabb és nagyon őszinte. Minél több dolgot megmutatni minél egyszerűbben, humorral, (ön)iróniával és intimitással.

Köztudott, hogy állandóan pörögsz. Mindig is ilyen voltál?

Mindig arra vágytam, hogy egyszer majd nyugalomban élem az életem, de el kellett fogadnom, hogy ezt a tempót magamnak csinálom. Viszont van változás, egyre több szabadságot szakítok ki magamnak – most is épp egy három napos kikapcsolódásra tartok a barátaimmal. Idén több hét is lesz, amikor elvonulok, amit eddig nem tettem meg. Most már tiszteletben tartom azokat a napokat, amiket kihúzok a naptárból. Nagyon fontos, hogy az egyensúlyt megtartsam, és nekem a természetben való lét az igazi kikapcsolódás.

Amikor édesanya lettél, még intenzívebb lett ez a pörgés vagy jött egy természetes lelassulás?

Én nem tudtam lelassulni. Nem rohantam sehova, de egy olyan kisgyerekkel, aki napi 6-8 órát alszik és nem egyhuzamban, ott pihenésről nehezen beszélhetünk. Mindig a babára összpontosul a figyelem és az ember feladja önmagát. Mennyire csodálatos, hogy egyszer csak nem én leszek a középpontban, hanem van valaki, aki nálam ezerszer fontosabb. Ennek a szépsége fantasztikus.

Nemrégiben kirepült otthonról a fiad, ez milyen változásokat hozott az életedbe? El tudtad engedni a kezét?

Ő ezt egy huszárvágással megoldotta. Először nagyon megdöbbentett, teljes volt a kétségbeesésem, hiszen jövőre érettségizik. De aztán azt éreztem, hogy a legnagyobb dolog, amit adhatok neki, az a bizalom. Azzal együtt, hogy tévedhet, és felelősséget vállal érte.

Végtelenül büszke vagyok és felnézek rá, hogy ő úgy döntött önálló életet kezd. Az egyik felem aggódik, a másik felem bizakodó és kíváncsi. Át kell adnom az irányítást, mert minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Az nagyon jó, hogy a mély beszélgetéseink megmaradtak. Ha hazalátogat, megosztja, hogy milyen dalokat írtak a zenekarával, vagy épp mi történik az életében. Nem gondolom, hogy egy szülő barátja a gyermekének, mert a baráti viszony teljesen mást jelent. Ott a két ember megosztja egymással a terheit, én viszont nem pakolom az ő vállára az enyémeket, mert nem az ő dolga ezeket cipelni. Azt el tudom mondani, ha küzdök egy problémával, és azt is, hogy hogyan keresek rá megoldást, de nem várok tőle tanácsot. Nem kötelessége mindenről beszámolni, de fontos tudnia azt, hogy nincs olyan, amit ne mondhatna el. Ettől még lehetnek vitáink, de a köztünk lévő szeretet minden felett áll.

A művészetben tudtok osztozni?

Olyan szempontból igen, hogy hatással vagyunk egymásra. Én különösen értékelem az ő meglátásait és tehetségét. Olyan dolgokat tud nekem mutatni, amiket nem ismerek. Van egy erkölcsi gyökér, ami kompatibilis, ugyanakkor van egy egészen más látásmódja, ami nagyon inspirál. Látom, hogy őt is érdekli, amit én csinálok, miután eljött a LIAison előadásra, elkezdett sanzonokat tanulni.

Nyáron a pihenéseket már említetted. Mi más vár még rád?

Indul a A mi kis falunk forgatása, és a színház sem pihen. A Válótársast, a Munkatársast és a LIAisont is mindenfelé visszük az országban. A Nyugati nyaralás című filmnek szeptember 15-én lesz a bemutatója a mozikban, ahol én alakítom a női főszerepet. Készülünk még egy esttel, ami még alkotói fázisban van, de nem nagyon volt még ilyen az országban. A Füst című koncertestem mellett a közönséggel töltök egy közös estét, melyben a együtt improvizálunk, beszélgetünk, falatozgatunk.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

A színpadon a megszokott magyar szavak, az ismerős hanglejtés, de mégis van benne egy csavar. Čarna Kršul horvát színésznő 20 éves korában jött Magyarországra, amikor még egy szót sem beszélt magyarul. Azóta nem csak magyar nyelven, akcentus nélkül játszik, hanem az ő nevéhez fűződik az Asterion Project Theatre angol nyelvű színházi társulat is, amely a külföldieknek is elérhetővé teszi a hazai kultúrát. 

Interjú Čarna Kršullal

Nagy kihívás volt, amikor belekezdtél az angol nyelvű színjátszásba itthon?  

Nem volt egyszerű, mert sok mindent egyedül kellett megtanulnom útközben, hiszen a szervezéstől a szerződésekig én csináltam mindent. 

Jelenleg hány angol nyelvű előadást játszotok?  

Most öt előadásunk fut, és általában az RS9 színházban játszunk. Öt éve indítottam az Asterion Projectet, mert úgy éreztem, szüksége van a külföldieknek az angol nyelvű színházra. Vannak állandó tagok, akikkel szinte minden darabban együtt dolgozom, de minden évben tartunk egy castingot, mert kíváncsi vagyok az új emberekre. Inspirál, amikor egy projektben különböző országokból jövő emberekkel együtt alkotunk. Amikor castingolok, nem csak azt nézem, hogy hogyan játszik valaki, hanem az energiáit figyelem. Az a legfontosabb, hogy ez egy jó csapat legyen, egy örömmunka.  

Az egyik legnépszerűbb előadásotok a Most Budapest. Mitől különleges ez a darab? 

A Most Budapest egy kicsit más típusú előadás, mint a többi. Itt nem csak profi színészekkel dolgozunk, hanem hétköznapi emberekkel is. Kimondottan egyéniségeket kerestem, tíz olyan embert, akik valóban Budapesten laknak, de mindegyik más országból jött – Mongóliától elkezdve Írországon át Izraelig tényleg mindenhonnan. Már harmadik éve játsszuk és a külföldiek nagyon szeretik ezt az előadást. 

Mennyire volt nehéz hétköznapi emberekkel együtt dolgozni?  

Kihívás volt, egy hosszú folyamat. Legnagyobb különbség számomra az, hogy nem gondolkodnak úgy, mint a színészek. Ami egy színésznek egyértelmű lenne, nekik nem az. Rá kellett jönnöm, hogy kinek milyen módon toljam ki finoman a határait, hogy eljussunk odáig, hogy egy nem színész az előadásban színészként játsszon.  

A Most Budapest előadásnak nem csak a rendezője, hanem írója is vagy. Mindig is voltak ilyen ambícióid?  

Egyáltalán nincsenek írói ambícióim. Apukám horvát író, így könyvekkel körülvéve nőttem fel. Egyik íróestről mentünk a másikra, vagy folyton kiállításokra jártunk. A Most Budapestet terápiás jelleggel is írtam. Azok a dolgok, amikkel én küzdöttem, amikor idekerültem fiatalon – nem ismertem a nyelvet és egészen más mentalitásom volt – mind megjelennek a darabban. Ezeket kiírtam magamból azoknak az embereknek, akiket kiválasztottam a szerepre. Azért arra figyeltem, hogy illjen rájuk a szerep, tudjanak könnyen azonosulni, hiszen nem színészekről van szó, és sokat kellett segíteni őket, hogy mit és hogyan kell csinálni. Nem is számoltam azzal, hogy ez vígjáték lesz a végén, azt meg végképp nem tudtam, hogy fog-e tetszeni a nézőknek. Emlékszem, a premieren álltam a hangosító pultban, és olyan jó érzés volt hallani, ahogy a közönség végig nevet.

Neked mit jelent külföldiként más országban élni?  

Én már nem igazán érzem magam külföldinek. Húsz évesen jöttem ide annak idején családi okokból, és már több, mint a fél életemet itt töltöttem. Szerintem a legfontosabb, hogy magunkkal legyünk őszinték és magunknak akarjunk megfelelni. Beilleszkedni nem azt jelenti számomra, hogy olyanná kell válnom, mint azok, akik körülvesznek, hanem elfogadom és tisztelem, hogy ez más kultúra. Budapest egyébként csodálatos város, nem véletlenül kapta az előadás is ezt a címet. Sokszor úgy érzem, hogy hiányzik nekem a horvát mentalitás és a tenger, ami mellett felnőttem, de amikor ott vagyok, Budapest hiányzik. A mai napig meglep, hogy mennyire gyönyörű. Annyi kulturális lehetőség van, mindenki számára vannak izgalmas dolgok, még a táncélet is nagyon klassz. Szeretem a kortárs és modern táncot, és itt annyira szabad és más, mint amit eddig tapasztaltam.  

Hogyan élted meg, amikor eljöttél Magyarországra?  

Én nagyon ösztönös vagyok, ha valamit a fejembe veszek, nem hallgatok másra. Hiába próbáltak lebeszélni róla a barátaim, hogy otthagyjam az országomat és mindent, amit ismerek.  Kemény volt, de időm sem volt ezt észrevenni, hiszen annyi minden zajlott akkor az életemben. Az nehéz volt, hogy nem volt kivel beszélnem, pedig én annyira szeretek beszélni. Olyan furcsa volt nekem ez a nyelv, és ugyan semmihez sem tudtam hasonlítani, de gyönyörűnek találtam. Kihívásnak éreztem, hogy megtanuljam, meg hát muszáj is volt. 

Meg is akartam jegyezni, hogy nagyon szépen beszélsz magyarul, szinte akcentus nélkül.  

Köszönöm, néha azt gondolom, hogy sajnos túl jól beszélek magyarul! Annyi beszédgyakorlat után már színházban is tudtam magyarul játszani, annak idején Márton Andrással. Az elején nem tudtak velem mit kezdeni, mert hogy hiába éltem át a szerepeket, akcentusom volt. Aztán később mentem castingra, és akkor az volt a baj, hogy már nincs akcentusom, pedig a karakter megkívánta volna.  

Amikor idejöttél, volt benned kalandvágyás is?  

Látszólag igen, de én ezeket nehezen ismerem fel magamban. Amikor a társulattal karácsonykor húztunk, úgy kellett kitalálni, hogy kit húztál, hogy egy jellemzőt mondtál róla. Az egyik lány azt mondta, hogy „szabadszellemű”, én meg körbenéztem, hogy kire gondolhat, mire feltűnt, hogy húsz szempár szegeződik rám. Nem szeretek túlanalizálni dolgokat, csak nekivágok és haladok a cél felé. Nem akarok mindent túl értelmezni, felcímkézni a fejemben, talán ezért is szeretem annyira a táncot, ami minden logika nélkül tud hatni ránk.  

Mikor kezdtél el rendezni?  

Az Aszterión háza volt az első rendezésem, de tavaly véletlenül egy magyar darabot is rendeztem.  

Véletlenül?  

Néha nem várható dolgok történnek. Vendégszerepeltünk Szegeden a Square című előadásunkkal, és ott látott Varsányi Anna, a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja. Amikor később Pesten elővették az egyik darabját, Az öltöztetőt, azt mondta, szeretné, ha én rendezném. Így kerültem ebbe a magyar előadásba, ahol az egész csapat magyar volt.  

Mielőtt idejöttél volna, színésznőnek készültél Horvátországban is. 

Tizennégy éves korom óta tudom, hogy a színpad az én világom, de akkor másik szakot végeztem, szociológiát. Aztán visszatértem a színházhoz, mint színész és rendező. Nem látom magam rendezőként, pedig dicsérnek, mert számomra a színészet az első. Nyitott vagyok a magyar nyelvű projektekre is, a pécsi horvát színházban pedig horvátul játszom, az ottani live streamingek tartottak életben a korona alatt. Számomra az a kulcs, ami a szavak mögött van. Nekem nem okozott gondot más nyelven játszani, mert nekem a belső világ a lényeg. 

Akkor a színészetet sosem engedted el?  

Nem tudok feladni dolgokat, ami nem mindig jó, de ilyen vagyok. Borzasztó makacs tudok lenni, addig megyek a zárt ajtóhoz, amíg valahogy ki nem nyílik. Gyerekkoromban imádtam színházba járni, csodálattal figyeltem a színpadot, és az járt a fejemben, hogy bárcsak én is ott fent állhatnék. Tizennégy évesen véletlenül bekerültem egy darabba, és ott jöttem rá, hogy én a színpadon mindent tudok. A valós életben inkább visszafogott és csendesebb vagyok, aki a saját világában létezik, de ott annyira kinyíltam, nagyon nagy szabadságot adott a színpad. Bármit megtehetek, azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Szerettem volna Pesten folytatni a színész vonalat, de nem beszéltem a nyelvet.  

Mikor vetted fel újra a színészi vonalat? 

Végig kapcsolatban maradtam a színházzal. Valahogy nem találtam a helyemet a magyar szférában, azt éreztem, nem tudnak hova tenni. Elmentem egy görög rendező castingjára az Átriumba, így indultam el angol vonalon. Ott felfigyelt rám egy macedón rendezi, akivel később évekig együtt dolgoztam. A Theatre on the Roof társulattal bejártunk sok országot és részt vettünk fesztiválokon. 

Az, hogy művész családban nőttél fel, könnyebbé tette összeegyeztetni a családot és a színházat?  

Van egy értékrendszer, ahol nekem a család az első, és volt is, hogy emiatt visszautasítottam lehetőséget. Én olyan dolgokat csinálok, amikben hiszek. Persze lehet, hogy ha valaki csak egy lapra tesz fel mindent, többet tud elérni, de mindennek megvan az ára. Én ezt az árat nem akartam megfizetni. Nekem nem csak kizárólag a szakmai siker jelenti a boldogságot. Több téren szeretnék helyt állni.  

És mik várnak még rád idén?  

Most kezdtünk el egy új előadást próbálni, az Attitude-t, egy izraeli rendezővel, aminek szeptemberben lesz a premierje. Ez az előadás a pozíciókról szól, a mindennapi harcokról az üzleti szférában, az egyszer fent, egyszer lentről.  A szeptemberi bemutatón kívül lesz októberben egy svéd koprodukcióm is. Nagyon sok tervem van, kis lépésekben haladok, de a lényeg, hogy látom a célt.

in English

„It was never a problem for me to play in another language” 

Interview with Čarna Kršul

Hungarian words, familiar intonation on stage, but there is a catch. Croatian actress Čarna Kršul came to Hungary at 20 years old, when she did not know a single Hungarian word. Since then, not only does she act in Hungarian, without having any accent, but she started the English language Asterion Project Theatre, that makes culture available for foreigners in Hungary as well.  

Was it challenging to start an English language Theatre here in Hungary? 

It wasn’t easy, because I had to learn a lot of things along the way on my own, since I was managing pretty much everything from organizing to contracts.  

How many plays are you performing in English right now?  

As of right now we have five plays running and we usually play at the RS9 theatre. I’ve started the Asterion Project 5 years ago, because I felt that foreigners needed an English language theatre. We have permanent members who I work with in every play, but we hold a casting every year, because I am curious to get to know new people as well. It’s very inspiring to work with people from different countries. When I’m casting, acting is not the only thing I focus on, but the energy that people put out. The most important thing is to have a good team, that enjoys working together.  

One of your most popular plays is the Most Budapest. What makes this play special? 

The Most Budapest is a little bit different from other plays, because we work with civilians besides the actors, as well. I was specifically looking for unique individuals, ten people, who live in Budapest, but each of them is coming from a different country from Mongolia to Ireland through Israel, really from all over the world. We’ve been playing it for three years now and foreigners really enjoy it.  

How difficult was it to work with civilians? 

It was a challenging, long process. The main difference for me was that they don’t think like actors. Things that are evident for actors are not for them. I had to learn how to push their limits individually so a non-actor would eventually act like one in the play. 

Not only do you direct Most Budapest, but you also wrote the play. Have you always had ambitions as a writer? 

I don’t have any writing ambitions. My father is a Croatian writer, so I grew up around books. We were either going from one writer’s night to another or visiting exhibitions all the time. I wrote Most Budapest as a therapy as well. The challenges I was facing when I moved here at young age – not speaking the language and having a totally different mentality – are all part of the play. I wrote about these things for the people I chose to play the parts. Of course, I made sure they match the characters so they could easily identify with them, since they are not actors, they needed help with what and how to do. I really didn’t think it was going to turn out as a comedy at the end, and I certainly didn’t know if the audience was going to like it. I remember standing at the mixing desk and it was amazing to hear the audience laughing the whole time. 

What does it mean for you to live in a country as a foreigner? 

I don’t really feel like a foreigner anymore. I came here when I was 20 years old for family reasons and I have spent more than half of my life here. I believe that the most important thing is to be honest with ourselves and to meet our own expectations. Integration does not mean becoming like the people surrounding you but accepting and respecting that this is a different culture. Budapest is a wonderful city by the way, that’s why I gave the play this title too. I often miss the Croatian mentality and the sea, that I grew up next to, but when I’m there I miss Budapest. I’m still amazed how beautiful it is. There are so many cultural opportunities, there are exciting things for everyone, even the dancing scene is great. I love contemporary and modern dance, and it is so free and different from what I’ve experienced before.  

How did you feel about moving to Hungary? 

I’m very intuitive, and if I put my mind to something I don’t listen to anybody else. My friends tried to talk me out of leaving my country and everything I know. It was hard, but I didn’t even have the time to realize how hard it really was, because there were so many things happening in my life. It was really hard that I couldn’t talk to anybody, and I love talking so much. The language was so strange for me, and even though I couldn’t compare it to anything, I found it beautiful. I took it as a challenge to learn it, and of course I had to as well.  

I meant to tell you how good you speak Hungarian, almost without any accent. 

Thank you, sometimes I think I speak it too well. After so much speech training I was able to play in theatre as well, back in the days with András Márton. At first, I couldn’t really deal with it, because even if I identified with the roles, I still had an accent. After a while when I went to auditions the problem was that I didn’t have an accent anymore, but it was necessary for the character.  

When you first came here, did you feel adventurous? 

It seemed like it, but I find it hard to recognize these traits in myself. When we did Secret Santa with the crew, you had to say one trait about your Secret Santa so the others could guess who you picked. This one girl said “free spirit” about me, and I looked around, wondering who she was talking about, when I realized twenty people were staring at me. I don’t like to overanalyze things, I just start doing them keeping the goal in mind. I don’t want to overthink everything, label things in my head, probably that’s why I like dance so much, that can affect you without any logic.  

When did you start directing? 

The House of Asterion was my first directing work, but I accidentally directed a Hungarian play too last year.  

Accidentally? 

Sometimes unexpected things happen. We were guest starring in Szeged with our play Square, where Anna Varsányi, dramaturg of the National Theatre of Szeged, saw me. Later, when one of her plays, The Dresser, was picked in Pest, she said she wanted me to direct it. That’s how I got in this Hungarian play, where the whole team was Hungarian.  

Before you came here, you were planning on being an actress in Croatia as well. 

Ever since I was 14 years old, I’ve known that the stage is my world, but back then I was studying at a different faculty, Sociology. Then I returned to theatre, as an actress and director. I don’t see myself as a director, even though I get compliments, but for me acting comes first. I am opened to Hungarian language projects too, and I play in Croatian at the Croatian Theatre of Pécs. Their live streaming kept me alive during Covid. For me the key is what is beneath the words. It’s not a problem for me to play in another language, because the inner world is what matters to me.  

So you never let go of acting? 

I can’t give up things, which is not always good, but I am this way. I can be extremely stubborn, when I find closed doors, I keep going until they open. When I was a child, I loved going to the theatre, I was amazed by the stage, and I kept wishing to be up there.  

When I was 14, I got in a play by chance, and that’s when I realized that on stage, I just know everything. In real life I am more reserved and quiet, someone who exists in her own world, but on stage I opened up so much, it gave extreme freedom. I can do anything, I felt that I found where I belonged. I wanted to carry on with acting in Pest, but I didn’t speak the language.  

When did you start acting again? 

I was keeping in touch with theatre all along. For some reason I couldn’t find my place in the Hungarian acting community, I felt they didn’t know what to do with me. I went to a casting of a Greek director at the Atrium, and that’s how I started in English. A Macedonian director noticed me there, with whom I later worked for years. We visited a lot of countries with the crew of Theatre on the Roof and participated in festivals too.  

Did the fact that you grew up in an artistic family made it easier for you to combine family life and the theatre? 

There is a value system, and for me it means family comes first, and there were times when I refused opportunities because of that. I do things that I believe in. Of course, if somebody puts all their eggs in one basket, they can achieve more, but everything has its own price. I didn’t want to pay that price. Professional success is not the only happiness for me. I would like to do well at other things too. 

What is still ahead of you this year?  

We just started rehearsing a new play, The Attitude, with an Israeli director, and it premieres in September. This play is about positions, everyday battles in the business world, about the whole you win some, you lose some scenario. Besides the premiere in September, I will have a Swedish coproduction in October. I have a lot of plans, I am taking small steps, but what matters is that I am heading towards the goal I set.  

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Bach Kata játékában a pandémia után csak rövid ideig lelhette újra örömét a Vígszínház közönsége, ugyanis a fiatal színésznő második gyermekét várja. A családról, a kezdetekről és természetesen a színházról beszélgettünk.

Interjú Bach Katával

Az évek során egyre több bemutatóban találkozhattunk veled a Vígszínházban. Hogyan szoktad érezni magad utánuk?

Az nagyon összetett, mert a megkönnyebbülés és az öröm mellett érzek ugyanannyi depresszív ürességet is, meg persze rám szakadó iszonyatos fáradtságot. Már a szónak, hogy “bemutató” olyan mágiája van, ami miatt nem tudod elengedni magad. Ha közeledik egyszerűen nem tudsz kikapcsolni, az idegrendszered folyamatosan készenlétben van. Csak a premier utáni nap veszed észre, hogy mennyire más állapotban léteztél előtte.

Az idő előrehaladtával könnyebb lesz ez az időszak?

Rutinja lesz az embernek, de a hullámhegyek és hullámvölgyek változatlanok. Ugyanaz az izgalom hetvenévesen is megmarad, nem múlik el, nem enyhül, csak átalakul, legalábbis az idősebb kollégák viselkedésén ezt lehet megfigyelni. Most, hogy már van családom azt a legfurcsább megtapasztalni, hogy a főpróbahéten mennyire eltávolodom tőlük, ilyenkor sokszor már nem tudok aludni, arra ébredek hajnalban, hogy még álmomban is a lehetséges megoldásokkal foglalkoztam és csodálkozva nézem, hogy közben ők milyen jót alszanak.

A kislányod születése előtt nem volt határ a magánélet és színház között?

Onnantól, hogy felvettek az egyetemre 10 évig, nonstop csak a színházzal foglalkoztam. Nem éreztem azt, hogy bármiről lemondanék mindeközben, mániákusan csináltam, és most is csak így látom értelmét, ez szerelem. Mióta Józseffel egymásra találtunk, ez az érzés csak erősebb lett bennem hiszen ő is így áll hozzá. Sokat gondolkozunk azon, hogy milyen anyagon, milyen felállásban tudunk majd még együtt dolgozni és előbb-utóbb eljön ennek is az ideje, nyilván ez nem most, két pici gyerek mellett fog megtörténni.

Hamarosan megérkezik a második gyermek is a családotokba. Más ez a mostani várakozás?

Minden más. Teljesen másképp élem meg az egészet, hiába voltam már egyszer terhes, ez semmit nem jelent, mert határozottan érezhető, hogy teljesen más hatással van rám ez a kisember. Azt hiszem türelmetlenebb is vagyok, mert már tudom, hogy milyen jó érzés lesz a kezemben fogni, belenézni végre a szemébe.

Egy gyermek érkezésekor mennyire kerül a háttérbe „Bach Kata színésznő”?

A terhesség utolsó három hónapjában semmilyen munkát nem vállaltam Julcsinál sem, most sem. Ilyenkor már minden gondolatom a szülés és a gyermekágyi időszak körül forog, hiszen ezek elég intenzív, megterhelő és életre szóló pillanatok, napok, hetek, úgy érzem lélekben is készülni kell rá.

Férjed, József is ismert színész. Mennyire vagytok kritikusak egymással szemben?

Szerintem bármit mondhatunk egymásnak, nincs tabu, kegyetlenek is tudunk lenni, viszont soha nem ez a cél, sokkal többször biztatjuk egymást, ha úgy érezzük, hogy valami jó irányban van. De akár a legféltettebb titkaimat is megoszthatom vele, még nem volt olyan, ami ne talált volna megértésre. Ezt a fajta őszinteséget azelőtt csak a barátaimmal tapasztaltam, hogy ez egy párkapcsolatban is működik, az nekem teljesen új. De közben tud rólam úgy gondoskodni, mint a szüleim és azt hiszem én is tudok anyáskodni felette, ha arra épp van szüksége. Szóval bármilyen szerepkörre képesek vagyunk azért, hogy segítsük egymást.

A színpadon is megélitek ezt a harmóniát?

Szeretek vele dolgozni, bírom a humorát, azt hiszem ő is az enyémet, másképp nem vállaltunk volna még egy gyereket.

Mikor az első kisbabádat vártad, milyen érzelmek voltak benned?

Azt éreztem, hogy még többet kell majd a szülés után bizonyítanom, hiszen kiesek egy időre a színházi gépezetből. Azóta Julcsi születése és az anyaság hozott nekem egy nagy adag magabiztosságot és most már úgy érzem adhatok magamnak több időt, bár az előadásaimat most is korán elkezdem majd játszani, próbálni csak később fogok. Ilyen szempontból a pandémiás időszak nekem nagyon szerencsésen jött ki, hiszen az előadásokat, amiket idén lepróbáltam úgyis csak a következő évadban tudtam volna játszani. És időközben a másfél éves Julcsiból, aki szinte még baba volt, három éves ovis kislány lett.

Miért vágytál annak idején a színpadra?

Nem vágytam rá, csak efelé sodort az élet. Csak mentem azután, ami érdekelt. Egészen az érettségiig nem is tudtam, hogy van színművészeti egyetem. Nem vettek fel elsőre, de nem is voltam felkészülve rendesen. Másodszorra már eldöntöttem, hogy valóban ezt szeretném csinálni, és sikerült is a felvételi. A magánéletben sokkal bizonytalanabb ember vagyok, mint a színházban. A próbákon általában úgy érzem, hogy én ehhez értek, még akkor is, ha épp nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani az adott szerepet. Sokszor érzem úgy, hogy ezt még nem tudom megcsinálni, de mindig párosul egy olyan érzéssel, hogy 5 vagy 10 év múlva menni fog. Van, hogy a személyiségem gátol valamiben van, hogy a szakmai tapasztalat vagy tudás hiánya és olyankor igyekszem tanulni a hibáimból.

Az első felvételi után miből merítettél erőt a második próbálkozáshoz?

Bébiszitterkedtem, újraérettségiztem, letettem egy francia nyelvvizsgát, de amikor elmentem a színmű előkészítőjére, tudtam, hogy én ezt szeretném a legjobban. Élveztem a versek, monológok kiválasztását, már gyerekkoromtól kezdve szeretek olvasni. Rájöttem, hogy nem lesz elég, ha csak azt várom, hogy “felfedezzenek”, felkészültnek is kell lennem.

Az egyetem alatt megtaláltad magad?

Egyáltalán nem. Nehéz három év volt, de utólag már látom mennyire fontos volt, hogy átrágjam magam ezen az időszakon. Ebből most nagyon sokat tudok profitálni. Tehetséges osztályba kerültem és utólag látom, hogy ez micsoda érték, de akkor azt éreztem, hogy nincs közöm hozzájuk.

Ezt az ellentétet fel tudtad oldani magadban?

A Vígszínházban már igen. Itt már felnőtt emberként vagyok jelen. A Vígben találkozni az osztálytársaimmal vagy Marton Lászlóval, mint rendezővel már teljesen más minőségű volt, azt éreztem, hogy már nem tartozom nekik semmivel, mindenki végzi a dolgát és van köztünk egy  egészséges távolság.

Kit érzel közel magadhoz?

A pandémia előtt szerződtek le frissen végzett egyetemisták, és már nem én vagyok a legfiatalabb, de még élesen emlékszem azokra a küzdelmekre, amiken ők most keresztül mennek. Nagyon izgalmas figyelni őket, hogy kiben milyen lehetőség van, hogy hogyan fejlődnek, tanulnak, változnak. Így folyton eszembe jut, hogy én mit, hogyan csináltam anno, például rengetegszer éreztem a tapasztalatlanságomat vércikinek belülről, amit most kívülről nézve nagyon bájosnak látok.

A színház világában egyre több botrány került napvilágra. Ez mennyiben befolyásolja a jövő színészeit?

A botrányok mindig nagyobbat szólnak, ezért a sajtó gátlástalanabbul és hatékonyabban terjeszti a negatív híreket, undorodom ettől. Nem hiszem, hogy túl sok kedvet csináltak volna az elmúlt években a fiataloknak ahhoz, hogy színészek legyenek. Pláne nem színházban, ahol már egyébként is úgy érzem magamat sokszor, mintha dínó lennék a 21. században, egy őskövület, hiszen influenszernek vagy  sorozatszínésznek lenni sokkal divatosabb dolog.

Nagyobb felelősséggel vagy a fiatalok iránt, mióta édesanya lettél?

Sok minden változott azóta, kevesebb teher van rajtam a színházban, mert tudom, hogyha hazamegyek békés, szerető közeg vár. Viszont úgy érzem, ha négy órám van egy próbán, abba mindent bele kell sűrítenem, minden pillanatnak hasznosnak kell lennie, semmi nem mehet kárba mert akkor eszembe jut, hogy ennyi erővel a családommal is lehetnék. Szigorúbb lettem, nincs kedvem lébecolni, bratyizni feleslegesen, de abszolút érzek felelősséget a nálam fiatalabbak iránt, hiszen szeretném, ha jó csapat lennénk együtt. Biztosan összefügg ez az anyasággal is, bár ennek ritkán gondolok bele a felelősség részébe a hétköznapokban, inkább csak élvezem, hogy gondoskodhatok valakiről.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Köleséri Sándorral   

Gyermekkorában a hozzá hasonló embereket inkább elrejtette a világ, míg ma már a színpadon éli mindennapjait. Köleséri Sándor alacsony termetű színésszel a gyermekkori kihívásokról, az elfogadásról és a közelgő szerepeiről is beszélgettünk.

A pandémia felforgatta az emberek életét, különösen a művészekét. Mivel töltöd az idődet a karantén óta?  

A körülményekhez képest egész jól élem meg ezt az időszakot. Régebben nagyon rosszul viseltem a váratlan helyzeteket, amelyek kizökkentettek a megszokott kerékvágásból. Például kifejezetten utáltam eltévedni, és nem azt mondom, hogy most szeretek, de már nem bosszúsággal tölt el, hiszen amikor letérek az útról, olyan dolgokat fedezek fel, amikre nem számíthattam és mégis jó élményt okoznak. Az ember sokszor hajlamos belekényelmesedni a saját életébe, de most, hogy kikerültünk a megszokott körforgásból, azt vettem észre, hogy az értékrendünk is megváltozott. Én lelassultam, és ebben az új helyzetben igyekeztem megtalálni a harmóniát, mert vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg őket. 

Miben találtad meg ezt a harmóniát? 

Elkezdtem olyanokat csinálni, amikről régebb óta álmodoztam vagy amiket terveztem, de sosem tettem meg az első lépést. Ilyen például a dobolás, a horgászás, vagy ugye az első hullám alatt a vicces videók készítése. Érdekes, ahogy az első hullámnál érzett örömteliség mostanra mintha átfordult volna bosszúságba, hiszen mind mennénk már vissza a normális életbe. Szeretnénk színpadra állni, elkezdeni újra próbálni és játszani, találkozni a régen látott kollégákkal. Én előre menekültem, a Nem Adom Fel Kávézónak és magamnak írtam kulturális pályázatokat. Olyan dolgokra szerettem volna helyezni a hangsúlyt, amik rólam is szólnak, és a pandémia előtti rohanásban nem szántam rá elég időt.  

Milyen munkákban láthatunk majd a jövőben? 

Az Örkény Színházban bizonyára újra játszani fogjuk a Sötétben látó tündért Pogány Judit főszereplésével, illetve az Aradi Kamaraszínházzal remélhetőleg folytatjuk majd az európai színházi fesztiválokon való szereplést a Rosencratz és Guildenstern halott című előadással. Ami a filmeket illeti, a covid miatt két bemutatóm is elmaradt: a Felméri Cecília rendezte Spirál, amelyben a főszerepet Borbély Alexandra játssza, és a Boszorkányház Nyíri Kovács István rendezésében.  Egyébként azt látom a termetem kapcsán, hogy vannak olyan karakterek az irodalomban, mint Füst Milánnak a Pilli története, amelyek sok lehetőséget rejtenek magukban. Vagy ott van Hirsch Zoltán, aki neves cirkuszművész volt a két világháború között, és Zoli bohóc néven bejárta a világot – és nem mellesleg alacsony növésű volt. Az ő életrajzi könyvéből tervezek írni egy színpadi adaptációt, amit a Spinoza szívesen be is fogadna. Természetesen van benne egy ziccer szerep a számomra, de emellett nagyon érdekes és elgondolkodtató történet lehet bárki számára. Ő is egy kis faluból jött Pécs mellől, bádogosnak szánták, ennek ellenére más utat választott. Elszökött otthonról, mert játszani akart, és be is járta a világot, mint ismert előadó. Az ő története hitet adhat, hogy igenis tartozunk magunknak annyival, hogy követjük az álmainkat. 

Gyermekként te is nagyvilági, bohém életről álmodtál?

Én sosem vágytam ilyesmire. Vidéken születtem, és hatéves koromban hozott fel édesanyám egy budapesti speciális nevelőintézetbe, mert nem akarta, hogy egy borsodi kisfaluban nőjek fel, ahol csúfolhatnak, bánthatnak. Emlékszem, rengeteget sírtam az első években, nagyon rosszul éltem meg, hogy ilyen távol kerültem édesanyámtól és a nagymamámtól. De ma már látom, hogy akkor ez volt a jó döntés, és azt hiszem, sok bántástól megkímélt ezáltal. Ez egy zárt, speciális iskola volt, ami egy biztonságos közeget adott nekünk, és széles látókörűen neveltek minket. A szocializmusban nem nagyon mutatták a másságot, akkor szegregáció volt, minket inkább elrejtettek. Néha kivittek a városba, rendszeresen jártunk színházba, évente egyszer mentünk cirkuszba és a Városligetbe vagy moziba, de többnyire a négy fal között éltünk. Próbáltak minket eggyé kovácsolni. Ott mindenkinek volt valami sérültsége, így a sajátunk nem is volt annyira szembetűnő. 

Meddig tanultál ebben az intézetben? 

Tizennégy éves koromig éltem ott, aztán dönteni kellett, hogy mi legyek. Tizennégy évesen! Hát húszévesen sem tudtam, mi akarok lenni. Beiratkoztam egy ipari szakközépiskolába Kőbányára. Az számomra egy hatalmas váltás volt, kikerültem az „épek” közé a nagyvárosba. 

Nagyon más világ volt? 

Bementem az iskolába, és mindenki engem nézett, még a tanárok is. Megállt az élet, én meg nem értettem, miért. Eddig is jártam iskolába az elmúlt nyolc évben, és minden ment a normális kerékvágásban. Az emberek értetlenkedtek, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel – ezzel meg én nem tudtam mit kezdeni. Nagyon későn esett le számomra, hogy az én jelenlétem nem mindenkinek annyira természetes, mint azt én az elején gondoltam. Ez nem volt egy könnyű út, de idővel lett egy-két barátom, és a kollégium is sokat segített, ami egy zártabb közösség volt, nem éreztem magam egyedül.  

Ezekben az időkben már vágytál a színpadra? 

Hat éves koromtól diákszínjátszó körös voltam az iskolában, és ugyan szerepelgettem, de sokáig lámpalázas voltam. Ritkán indultam szavalóversenyen, nem is voltam ebben jó, sőt, felnőttként is beszédtanárhoz jártam.

 Mi fogott meg a színész létben? 

Utólag esett le, hogy valószínűleg ez számomra terápia is volt, mert már nem azért néztek, mert alacsony vagyok, hanem azért, amit és ahogy csinálok. Nem Sándort, az alacsonytermetű embert nézik, nem az az érdekes, hanem a játéka. Sok mindent segített elfogadni. Például a mai napig a termetem miatt gyereknek néznek, sokszor letegeznek, vagy azt gondolják, hogy a szellemi képességeim a magasságommal arányosan csökkentek. Gyakran előfordul, hogy ha társasággal vagyok, nem hozzám, hanem a másik emberhez szólnak. Régen ez zavart, ma már ez másképp van, megtanultam kezelni.

Mikor sikerült ezt elengedned? 

Elég későn, úgy harminc éves korom körül. Felismertem, hogy ez nem az én döntésem, hanem az ő döntésük. Nem vívhatok szabadságharcot egész életemben, egy idő után le kell tenni a „fegyvert”. Aki sérült, az nagyon erősen vágyik az elfogadásra, de sokszor mi magunk sem vagyunk elfogadóak, legalábbis magamon sokszor ezt vettem észre.  Én sem tudtam, mi bántó más sérült számára, vagy hogyan tudok megfelelően segíteni.  

Te könnyen kérsz segítséget? 

Ebben sokáig hiú voltam. Ha bementem a boltba, és nem értem el a kenyeret, inkább nem vettem meg, mintsem segítséget kérjek hozzá. Cikinek és megalázónak éreztem, hogy másokhoz forduljak. Ezt le kellett vetkőznöm magamról, és elfogadni, hogy időnként mindenki segítségre szorulhat. 

Édesanyád szintén alacsony termetű. Ő mert segítséget kérni? Milyen példát láttál? 

Ő is vidéken született, majd feljött Pestre tanulni, de amikor velem teherbe esett, hazaköltözött a kis borsodi faluba. Én úgy emlékszem, hogy ő nagyon rosszul élte meg a bántásokat, csúfolódásokat. Mesélte, hogy egyszer, amikor jött hozzám Pestre látogatni, a vonaton fülkés kocsi volt, ahol az egyik utas azt mondta, hogy „ne ülj ide, mert mi is elkapjuk”. Nekem meg kellett tanulnom kiállni magamért, hogy ne engedjem el a bántásokat, amik érnek és hogy megvédjem magamat, minden szinten.  

Édesanyád egyedülálló szülőként nevelt fel. Édesapáddal soha nem is volt semmilyen kapcsolatod? 

Kétszer találkoztunk, egyszer 24 évesen, majd két évvel később. Én érzelmileg nem kötődtem hozzá, hiszen korábban nem láttam. Ha édesanyám nem mondja, hogy keressem fel, mert ő is Pesten élt, talán eszembe sem jut. Édesanyám szerintem kíváncsi volt, hogy mit szól hozzám. Apám ezt akkor támadásnak élte meg, és nem tudott ezzel mit kezdeni. Nem volt nyitott rám. Furcsa találkozni úgy egy emberrel, hogy semmi közöd nincs hozzá érzelmileg, és mégis ugyanaz a neve, mint neked, és épp úgy néz ki, mint te, csak idősebb kiadásban. 

Maradt benned kérdés vele kapcsolatban? 

Én ezt le tudtam zárni, a temetésére is elmentem, ahol rajtam kívül csak az idősotthon képviselője volt jelen – hivatalból. Azért volt bennem szomorúság, mert apám és anyám is a születésem után magányosan élték le az életüket, miközben állítólag egy hatalmas szerelem volt köztük, ami nyolc évig tartott. Az apám nem akart gyermeket – édesanyám ezt mesélte, apám történetét sosem ismerhettem meg. Anyám temetésére egyébként nagyon sokan eljöttek, nagyon szerették az emberek, mégis magányos volt. Szerintem sok minden rajtunk múlik az életünk során. A jó kommunikáció kincs egy kapcsolatban, és gyakran azon csúsznak el a dolgok, hogy csak feltételezzük, mi megy le a másikban. Lehet, egy őszinte beszélgetés rajtuk is segített volna és akkor egész másképp végződhetett volna a történetük. 

A színház mellett évek óta dolgozol a Nem Adom Fel Kávézóban is kulturális programszervezőként és moderátorként.  Ti hogyan éltétek meg a bezárást? 

Az elején 2-3 hónapra rendezkedtünk be, amiből több, mint egy év lett. A sérült embereknél nagyon nehéz, ha ennyi idő kimarad nekik a gyakorlatból, folyamatosan ismételni kell velük a megtanult dolgokat és kondícióban tartani őket, például online képzésekkel. Számukra ez nemcsak munka, hanem egy olyan közösség, ahol minden találkozás örömteli. Most online angol képzés van nekik, én pedig online beszédórákat adok, így próbáljuk bennük tartani a lelket.  

Az ott dolgozó emberek mit adnak neked? 

Néha könnyebb velük az élet és az együttműködés, mint a „normális vagy épnek” mondott emberekkel. Elfogadóbbak, nincs bennük rosszindulat, őszinték és ha éppen rosszul érzik magukat, kimondják. Egyenesen és nyíltan fogalmaznak, nem játszmáznak, nem akarnak megúszni dolgokat és elvégzik, amit vállaltak. Rendkívül szórakoztatóak tudnak lenni, engem is kinyitottak, elfogadóbbá tettek. Például a Down-szindrómásokhoz és az autizmussal élőkhöz is máshogy viszonyulok, előtte keveset tudtam róluk.  Ha nagyon le akarom sarkítani, tükröt tartanak elém. Sok ideig tartott, amíg saját magamat is el tudtam fogadtatni velük. A Down-szindrómások gyakran gyereknek néztek a termetem miatt. Egyszer egy kedves ismerősöm meghívott a Down-szindrómás lányának a születésnapjára, aki az ajtóban úgy mutatkozott be nekem, hogy „én vagyok a királylány”. Az egész zsúr alatt terelgetett engem, istápolt, kísérgetett, hiszen gyermeknek nézett. A zsúr végén megölelt, és búcsúzáskor a fülembe súgta, hogy „nem vagyok ám királylány”. Ott éreztem, hogy a bizalmába fogadott, ami hatalmas ajándék bárkitől. 

Reméljük, hamarosan már a színpadon is újra láthatunk. 

Én is! Számomra ez a boldog várakozás időszaka, meg lehet ezt a korszakot rosszul is élni, vagy viszonylag jól is. Én inkább előre „menekülök”, azt csinálom, amire lehetőség van, kutatok, fejlesztem magam és pályázatokat írok, aztán egyszer eljön az „aratás” ideje is, amikor minden valósággá válhat és újra felhangzik a taps.  

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Wunderlich Józseffel

Eleinte rettegett a Vígszínház nagyszínpadától, még abban is kételkedett, hogy valaha színész lesz. Wunderlich Józseffel első lemezéről, az otthon töltött családi pillanatokról és a színház árnyas oldaláról is beszélgettünk.

Tavaly kiadtad az első lemezed, a SKIZÓ-t, amelyről márciusban két dalnak is megjelent a klipje. Mit jelentenek neked ezek a dalok?

Az egyik dal, a Belisztezve egy elég súlyos, tétova állapotot tükröz, és ezt a furcsa, kicsit szorongató érzést erősíti meg a videó is, amikor az ember számára a saját létezése céltalannak tűnik. Az utóbbi időben arra jöttem rá, hogy mennyire fontos, hogyan vagyunk jelen a környezetünkben, éppen ezért játszódik a videó Budapesten – hiszen ez az én közvetlen közegem. A mostani vírushelyzetben mutatkozik meg igazán, milyen sokféle arca van egy ilyen nagyvárosnak, a kiürült Budapest hol nyugalommal, hol pedig félelemmel képes eltölteni minket. Erről a kettősségről is szerettem volna beszélni. A lemezen egyébként nagyon sokféle dal van, mindegyik mást ad. Van köztük olyan, amelyik, – mint egy gyors kaja – azonnal eltelít jó érzéssel, de vannak, amikhez türelem kell, és többször meg kell hallgatni, hogy egy összetettebb történet kialakuljon.

Téged is nehéz elsőre megérteni?

Nem is tudom. Akik közelebb állnak hozzám, azok között is vannak, akik elsőre nem mindig értik, mit szeretnék. Egyrészt én is változom, másrészt a környezetünk is változik, de a vágy, hogy megismerjük egymást, állandó. Azt gondolom, hogy a világ és az emberek megismeréséhez idő és türelem kell. Aki ezt meg akarja spórolni, az azért jár rosszul, mert rengeteg értékről lemarad. Nem ragadhatunk le az előítéleteinknél. Az első benyomás fontos, de nem szabad az alapján végleges képet alkotnunk, mert az később akár ítéletté tud merevedni. Az embernek elsősorban saját maga irányába kell megtanulni a türelmet, és én pontosan így voltam ezekkel a dalokkal is. Nem szoktam zsákbamacskát árulni. Már az első találkozáskor azt kommunikálom, hogy nem vagyok egy egyszerű ember, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy megismerjem a másikat, és remélem, hogy ez fordítva is igaz.

A tapasztalataim szerint a világ azt diktálja, hogy az embernek legyen egy image-e, egy arca, ami azonnal szerethető, szimpatikus, és mehetnek rá a like-ok. Engem ez nem érdekel. Nincs bennem arra törekvés, hogy az első találkozáskor már szimpatikus vagy kellemes jelenség legyek. Sokkal izgalmasabb, ha ezek a találkozások nem prekoncepciók alapján történnek. A találkozás egymásra figyelés és várakozás, tiszta lappal kezdünk, és meglátjuk, meg tudjuk-e ismerni egymást.

Mennyire tudod megmutatni önmagad a színpadon? Vágysz arra a fajta elismerésre, amely a szerepeidet övezi?

Én a magánéletemben nem vágyom ilyen tiszavirág életű kapcsolódásokra. Például Boka János egy háromórás találkozás a nézőkkel, ami még egy rövid szerelmi kalandnak is karcsú. Én azokra a kapcsolatokra vágyom, amelyekről azt gondolom, hogy egy életen át el tud kísérni. Ezek aztán az évek során lehet, hogy néha meglazulnak, de maga a kötelék széttörhetetlen. Így is túl sok olyan találkozás van az életünkben, amelyek csak pár óráig élnek. Régen az embernek volt egy zöldségese, egy hentese, minden nap ugyanazokhoz az emberekhez ment be. Ismerték egymást, tudtak egymás életéről. Én erre vágyom. Akikkel négy-öt éve együtt vagyunk a Vígszínházban, azokkal már elkezdett kialakulni egy hosszútávú kapcsolat, és azt kezdjük érezni, hogy egy családban vagyunk. És ez már sokkal bensőségesebb, mint amit a legtöbb ember a munkahelyén el tud képzelni.

Erre a vidéki nyugalomra vágysz a magánéletedben?

Én nagyon vágyom ilyen életre, de sajnos ez a mi szakmánkkal nehezen összeegyeztethető, talán később majd az lesz. Ha a tanyasi életet megvalósítanánk, rögtön egy döntéshelyzet elé kerülnék a színház és a család között. Amíg azt érzem, hogy van dolgom a színházzal, addig meghatározó része lesz az életemnek. A Covid miatti kényszerpihenő alatt sokat tudtunk otthon együtt lenni, nagyon tanulságos időszak volt számomra. Először is meglepő volt, hogy így is lehet élni. Többet nem szeretném, hogy a munka annyira maga alá temessen, mint az elmúlt években, amikor innen-onnan el kellett csennem egy-egy órát, hogy a családommal legyek.

Nehezen mondasz nemet?

Már a Covid előtt elindult bennem egy folyamat, hogy erősebben tudjak nemet mondani, amire egyébként mindenkit csak bátorítani tudok. Látom, mennyire nehéz az embereknek bármilyen munkánál ezt meglépni, a pénz vagy a kapcsolat miatt. Én már szerencsére egész fiatalon tudtam nemet mondani, mint például annak idején, mikor Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba, háromszor is megtettem. Meg is szokták kérdezni, hogy miért döntöttem így, mikor ekkora sikerek vártak itt rám. Erre azt szoktam válaszolni, hogy honnan tudhattam volna, hogy a közönség ennyire meg fog szeretni. Én eleinte rettegtem a Vígszínháztól, a nagyszínpadtól, a nagy színészektől és az ezer embertől, aki minden este beül. Féltem, hogy kevés leszek egy ekkora színházhoz. Azt éreztem, hogy amíg a Pécsi Nemzeti Színházban tudok tanulni a kollégáktól, a rendezőktől, addig miért ne maradnék ott. Négy év alatt sokat tanultam Pécsen, megerősödtem lelkileg is és magamra szedtem annyi tapasztalatot, amire már azt mertem mondani, hogy nagy levegő, és próbáljuk meg a Vígszínházat.

Honnan eredt benned ez a kishitűség?

Nem kishitűségnek mondanám, inkább egy természetes kételkedésnek, ami sokakban benne van. Az egyetem elején el szokták mondani, hogy aki a fények és a csillogás miatt jött ide, az jobb, ha csomagol inkább, mert ami ránk vár az nem fenékig tejfel. Első év végén én majdnem ott is hagytam a Színművészetit, azt éreztem, ez nem nekem való. Nálam ez nem egy sikertörténet volt, hanem egy folyamatos küzdelem. Nem gondoltam volna, hogy felvesznek, azt meg pláne nem, hogy azok közé fogok tartozni, akik a pályán maradnak és még boldogok is.

Vágytál a Vígszínházban rád váró főszerepekre?

Sosem vágytam ilyesmikre, én játszani szeretek. Talán álszerényen hangzik, de amikor kijöttem az egyetemről, meggyőződésem volt, hogy nekem lassan új szakma után kell néznem, azt éreztem, hogy ez nem nekem való. Egyáltalán nem hittem magamban, mélységesen bizalmatlan voltam magammal szemben, nem gondoltam, hogy belőlem valaha színész lesz. Egyébként a mai napig nem szeretem, ha művészúrnak szólítanak vagy színművésznek titulálnak, mert még most sem gondolom magamat annak. Én inkább színházcsinálónak gondolom magam, szeretek játszani a gondolatokkal, a zenével, a ritmussal, a partnerekkel. Amikor színházat csinálok, akkor gyerek vagyok. A hivatásunk egyik nehéz része, hogy a játék öröme megmaradjon akkor is, amikor ezer ember néz. El kell felejteni, különben lehetetlen önfeledten játszani, hiszen a lelkednek le kell meztelenednie ahhoz, hogy a történetet őszintén és hitelesen el tudd mesélni – és ez egy nagyon intim helyzet. Számomra a színház sokkal intenzívebb, izgalmasabb és varázslatosabb, mint bármilyen virtuális valóság.

Mennyire tudsz önmagad maradni egy ilyen helyzetben?

Nem könnyű embernek maradni, miközben minden nap másnak próbálnak beállítani. Ha valakire művészként kezdünk gondolni, félő, hogy eltűnik mögüle az ember. Engem az érdekel, hogy ki van a szerep mögött. Fontos Boka János is, de sokkal fontosabb, hogy én ott legyek a szerep mögött teljes jelenléttel, mert anélkül nem ér semmit az egész. És a nézők talán ezt érzik meg, hogy Boka János mögött van valaki, és ez már egy sokkal bonyolultabb történetté, kapcsolattá tud válni.

Mit érzel különösen nehéznek ebben a szakmában?

A mai nagy hajtásban nehéz megtalálni a saját utadat, könnyű elterelődni és pályát téveszteni. A mi pályánkon is vannak olyanok, akik tehetségesek, bizalmuk is van önmagukban, mégis ráébrednek, hogy a színházcsinálás nem érdekli őket, nem erre vágytak. A sok várakozásra az öltözőben, a megalázó megjegyzésekre bizonyos rendezőktől vagy a kritikusok negatív véleményére. Ez is egy következő dimenzió, amit meg kell lépnie mindenkinek, aki színházat csinál, hogy a sok kellemetlenséggel, amivel ez jár – az ismertség, az, hogy írnak rólad, benne vagy a köztudatban – meg kell tanulni együtt élni és nem visszaélni velük. Számomra sokszor a várakozás a legnehezebb. Én úgy szeretek próbálni, hogy a színpadon vagyok. Idegőrlő, amikor a takarásban vagy az öltözőben várakozol, talán ez a legfárasztóbb és legnehezebb. A másik legrosszabb, amikor a környezeted őrli fel az idegrendszeredet. Ez velem ritkábban fordul elő, sokkal inkább vagyok kiszolgáltatva önmagamnak. A mások által létrehozott kellemetlen helyzetből könnyebben kilépek, mint abból, amit saját magam hoztam létre, például az öltözőben. Ebben már sokat fejlődtem, le tudom nyugtatni magam. Ez egy életen át tartó várakozás, hogy végre színpadra léphess, és ezt csak szerelemből érdemes csinálni. Születésemtől fogva türelmetlen alkat vagyok, ez magammal szemben is vesszőparipám. Amikor a türelmetlenség találkozik a maximalizmussal, az egy nagyon kellemetlen dolog, hiszen az ember a legjobb akar lenni, mégpedig azonnal. Az meg sohasem sikerülhet, mert mindenhez idő kell és mindig lesz, aki jobb nálad.

Most is vársz valamire?

Ez a mostani időszak olyan nekem, mint egy társasjáték, valaki mindig épp soron van, és addig mi várunk. Ezalatt gondolkozhatunk, tervezhetünk, és tiszteletben tartjuk, hogy a másik lép. Amint eljön az idő, mi is sorra kerülünk.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Grisnik Petrával

Vannak olyan hivatások, amelyeket akkor sem lehet feladni, ha az élet néha messze sodor tőlük. Grisnik Petra sem volt ezzel másképp, ő arra született, hogy a színpadon álljon. A fiatal színésznővel a kaposvári évekről, a szabadúszás nehézségeiről, önismeretről és a karanténról is beszélgettünk.

A karantén alatt bezártak a színházak, te mégis a Vera bemutatójára készültél, amit a férjed, Göttinger Pál rendezett. Még Kaposváron ismerkedtetek meg? 

Igen, én akkoriban még társulati tag voltam, ő meg először egy felolvasószínházat jött le rendezni 2011-ben, hogy megismerkedjen a társulattal, mert lehívták a következő évadra. Nagyon jól kijöttünk, elképesztően sokat röhögtünk, de én nagyon nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Nincs valami sok önbizalmam, és ha érzek is valamit, úgy vagyok vele, hogy biztosan túlgondolom. Itt is az egyik kolléganőm jött oda hozzám, hogy csinálj már valamit ezzel a fiúval, hiszen odavan érted! Én meg azt kérdeztem, hogy mégis melyik? Tehát ennyire nem esett le nekem. Az első randink meg tulajdonképpen a Junior Prima-díj átadó volt, amire egyébként el sem akartam menni, főleg, hogy Budapesten volt. Én nagyon nem szerettem ezt a várost, még a felvételit sem adtam be Budapestre, már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy pár órát itt töltsek, nem még hogy itt éljek! Pali mindenben támogatott és megvárta, hogy megérjen bennem a döntés és felköltözzek Pestre.

Volt benned félelem amiatt, hogy együtt dolgoztok?

Az elején igen. Egyrészt nekem nem sokkal azelőtt lett vége egy kapcsolatomnak, másrészt Pali akkor lett főrendező, én meg viszkettem ettől az egésztől, hogy mit fognak szólni a társulatban. Volt is egyébként, aki úgy gondolta, hogy én most felszedtem a főrendezőt, de egy idő után már nem érdekelt. Ez egy nagyon kis közösség, ahol valaki mindig téma, most épp én voltam az. Furcsa ez a vidéki összezártság, egyszerre szeretjük és utáljuk egymást, de hát nincs is más választásunk, hiszen szinte napi huszonnégy órában össze vagyunk zárva. De amiatt nem aggódtam, hogy ez a közös munkán változtatni fog, hiszen pont munka közben jöttünk össze. Ha nem tudtunk volna jól együtt dolgozni, akkor emberileg sem tudtunk volna így kapcsolódni. Azóta is sokszor volt már közös előadásunk, de ilyenkor nem párként vagyunk jelen, mindketten nagyon fókuszáltak vagyunk és sosem visszük haza a munkát. Színházról csak addig beszélünk, amíg haza nem érünk.

Mennyire vagytok kritikusok egymással szemben?

Kritikusok vagyunk, pont amiatt, hogy ennyire ismerjük egymást. Tudunk őszinték lenni, nem kell becsomagolnunk az észrevételeinket. Ismerem, mi mögött milyen szándék van, hiszen a feleségeként végig követtem a próbafolyamatot, tudom, hol voltak a mélypontjai, mikor mit élt meg. Ez fordítva is igaz, mindig tud nekem segíteni, de sosem akarja átrendezni a fejemben a darabot. Ebben is harmóniában vagyunk, kiegyensúlyozottan tudunk működni. Ha pedig valami nem sikerül, nem áll meg az életünk.

Ez a Vera próbái során sem volt másképp?

Megvan köztünk egy természetes hullámzás, hiszen majdnem tíz éve vagyunk együtt. Minden percünk erről szólt ebben az időszakban. Nagyon fáradt voltam, de kegyelmi állapot volt. Két hétig úgy éltem, hogy ott lakott a fejemben egy 11 éves gyerek, akinek szétesett a világképe. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, számomra egy safari park volt ez az egész. A színházat is másmilyen szemmel nézzük. Pali például sohasem unatkozik, én hozzá hasonló emberrel még nem találkoztam. Belefutottunk már olyan előadásba, ahol az én figyelmem egy idő után elkalandozott, de neki mindig van valami érdekes. Egyébként nagyon más vérmérsékletűek vagyunk. Nekem ezer impulzusra van szükségem egyszerre, ő egészen más. Szeret a színpadon is állni, de sokkal introvertáltabb, nem olyan szociomán, mint én.

Akkor neked a karantén különösen nagy kihívás lehetett.

Erősen függök az emberektől, és már egy hét bezártság után azt vettem észre, hogy annak, akivel beszélek telefonon, érzem a szagát. Nagyon nehezen bírtam. Volt, hogy elmentem autózni, és csak bámultam ki az ablakon, hogy ember, ember, ember… Ha nekem nincs szociális életem, könnyen be tudok fordulni, és most is ez történt. Egy idő után már kimenni a házból is rossz volt, nem éreztem magam biztonságban, de éjszakánként sétáltunk egy órácskát. Tökélyre fejlesztettem a zoom-kocsmázást a barátaimmal, videó-chateltem a családommal, rengeteget lógtam a neten – azóta is nehezen jövök le erről a függőségről. Palival strigulákat húztunk a falon, és hatvanhat napig voltunk karanténban.

Mennyire hiányzott nektek a színház?

Ezt nagyon máshogy éltük meg. Pali egyszer csak felszabadult, mert ő tulajdonképpen tizenhat éves kora óta állandóan dolgozik, mindig felelősséget vállal valamiért. Neki még nem volt ilyen életszakasza, hogy azt csinál szabadon, amit csak szeretne, akár egész nap filmezhet vagy kiolvashat egy könyvet egy szuszra. Másrészt tulajdonképpen mi összeköltöztünk. Rájöttünk, hogy 5-6 napnál többet sosem voltunk együtt, hiába vagyunk házasok már 5 éve, és annyira jó volt ennyi időt együtt tölteni. Én az elején még néha kijártam futni, de hamar átálltam a szobában való futásra. Mindenkinek az a legjobb, ha nekem megvan a heti 40-50 kilométer.

Mindig is ennyit futottál?

Harmincegy éves koromig szinte semmit sem sportoltam, de pár évvel ezelőtt volt egy betegségem, egy komoly vírus, aminek következtében elképesztően legyengültem fizikálisan. Az orvos javasolta, hogy kezdjek el sétálni, onnan meg egy lépés volt csak a futás. Amikor életemben először megtapasztaltam a futó extázist az első 5 kilométeremen, hihetetlen volt. Mint egy drog, szétáradt a testemben, és olyan boldog voltam, hogy elsírtam magam. Egyedül szeretek futni, mert akkor anélkül tudom leküzdeni a saját határaimat, hogy valaki pisztolyt tartana a fejemhez. Nem szeretek ilyenkor gondolkozni, mostanában például podcastekre futok. Amikor életemben először futottam 10 kilométert, megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van kedve, küldjön egy hangfájlt, amiben csak beszél. Nekem mindegy volt, mit mond, csak hogy halljam a hangját, mert ilyen nagy távot egybe még nem futottam. Mindenféléket küldtek, Huzella Juli felolvasott egy egész novellát, Pelsőczy Réka pedig 17 percig beszélt folyamatosan, egyszerűen csodálatos volt. És akkor rákattantam, hogy mennyire jó úgy futni, hogy közben emberek beszélnek hozzám. Ez nagyon hiányzott a karantén alatt, és egy idő után elkezdtem szorongani. Nekem pár éve volt egy nagy szakmai bezuhanásom, amitől depressziós lettem, majd pánikbeteg, és nem mertem a házból kimenni.

Erről az időszakról lehet kérdezni?

Persze, én szívesen beszélek erről, nem szégyellem. Amikor szabadúszóként feljöttem Pestre, bíztam benne, hogy ez nekem menni fog, eljártam igazgatói irodákba kávézni és rendezőket hívtam ebédelni. Azt gondoltam, hogy ez bármit is számít, de sajnos ennek Magyarországon nincsen kultúrája. Szépen lassan azt vettem észre, hogy nincs munkám és havonta maximum három előadásom van. Elmentem egy kocsmába pultozni, és abban az időben csak ez tartott észnél, miközben havonta erre a három estére fel kellett szívnom magam, hogy elhiggyem, színésznő vagyok. Teljesen elvesztettem a kontrollt, és mindentől elkezdtem félni. Igazából ez az egész azzal a pár évvel ezelőtti betegséggel kezdődött, amikor nagyon leépültem, mert ennek az egyik mellékhatása a depresszió volt. Legyengültem, napi tizenhat órákat aludtam, teljesen elszigetelődtem. Már társaságba se jártam, hiszen a barátaim nagy része szakmabeli, és nagyon nehezen hallgattam, hogy mindenki mennyire fáradt a sok munkától. Ettől csak sírhatnékom támadt. Arra meg senki nem kíváncsi, hogy nekem még mindig nincs munkám, így inkább már nem is szocializálódtam. Aztán mikor már napok óta pizsamában voltam otthon, el kellett mennem valahova. Rátettem a kezem a kilincsre, és hirtelen iszonyatosan verni kezdett a szívem, leizzadtam és félelmetes rettegés lett rajtam úrrá, hogy ha én kilépek az ajtón, abból baj lesz. Tudtam, hogy pánikrohamom van, kétségbeesetten próbáltam észnél maradni, de nem nagyon sikerült.

Majd pár nappal később előadásom volt, és mivel a látszat fenntartása mindennél fontosabb, el is indultam dolgozni. Pontosan emlékszem, hogy a Grassalkovich úton vezettem, még a buszmegállóra is tisztán emlékszem, ami mellett elhajtottam, amikor elfogott a rosszullét, izzadni kezdtem és tudtam, meg kell állnom mert ilyen állapotban nem szabad vezetni. Ennek el kell múlnia, hiszen nekem előadásom lesz és az mindennél fontosabb. De mentem tovább, és akkor belém hasított a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha most én félrerántanám a kormányt és hetvennel belevágódnék az oszlopba. Ebben a pánikhelyzetben ez tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak. Ha meghalok, nem kell azon görcsölnöm, hogy nincs munkám, nem okozok nehézséget a családomnak sem. És akkor rájöttem, hogy én nagyon szeretek élni, és ennek a gondolatnak nem szabadna megszületnie az én fejemben. Félreálltam, elszívtam tizenöt cigit és két nap múlva már ott ültem a terápián. És hála a Jóistennek, hogy ez ilyen gyorsan történt, mert az életemet mentette meg.

Mennyire érezted a szakmádat ebben központi szereplőnek?

Rá kellett jönnöm, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve, amióta színházban dolgozom egészen mostanáig az határozott meg, hogy mások mit gondolnak rólam. Most meg hirtelen nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnom, hogy kell viselkednem, hánykor hol kell lennem, én meg nem tudom, hogyan kell élni. Nekem nincsen személyiségem, sem terveim, még önálló véleményem sincs. Az a hiper adaptív képesség, ami a színészeknek van, nekem az életembe is átszivárgott. Mindig az adott helyzetnek megfelelően éltem, ahogy azt éppen elvárták tőle. A harmincadik szülinapom volt életem első fordulópontja, amikor azt éreztem, már nincs kibúvó, vége a kamaszkornak. Azért elég gáz, hogy ez ennyi idősen jött el, de valamennyire infantilizálja az embert a mi szakmánk. Akkor felálltam, megráztam magam és egy évig csak önismerettel foglalkoztam, még egy coach képzést is elvégeztem. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy én akkor is művész leszek, ha halálom napjáig nem állok többet színpadra. Én színésznek születtem, színészként is fogok meghalni, akkor is, ha holnaptól szerszámgéplakatosként dolgozom. Másrészt én mindig is boldog ember akartam lenni. Boldogtalan színészből rengeteg van, és én inkább elmegyek egy dohányboltba eladónak, mint hogy abba az állapotba kerüljek, amiben ők vannak. Elhatároztam, hogy én tovább fogok tanulni, emberekkel szeretnék foglalkozni és felvételizem szociális munkásnak. És abban a pillanatban megkerestek egy szereppel, majd még eggyel, és megkaptam az Alvilág című sorozatban az egyik szerepet. Nem vagyok ezoterikus alkat, de most mégis azt éreztem, hogy ezt magamnak teremtettem meg. Ahhoz, hogy be tudjon jönni bármi, először magamat kellett kinyitnom. Az egész számomra egy nagyon jó trip volt, hiszen mégsem szökdelhetem végig az egész életemet, mint valami rajzfilmfigura!

Mi volt az első lépés ezen az úton?

Először helyre kellett tennem a gyerekkoromat. Én nagyon kicsi korom óta vagyok ilyen magas, tizenkét éves koromban 186 cm voltam és emiatt céltáblává váltam az iskolában. Elég sokat bántottak, és egy idő után már hagytam is magam és belehelyezkedtem ebbe az áldozat szerepbe. Csodálatos élmény volt, amikor vissza tudtam menni a bennem élő gyermekhez. Ugyanakkor továbbra is van bennem egyfajta indulat amiatt, hogy sokszor az embereknek a másik egyértelmű testi sajátossága az elsődleges kommunikációs csatorna. Nekem nincs olyan napom, hogy valaki ne tegyen megjegyzést a magasságomra, és még ha kedveskedésből is teszi, nekem akkor is rosszul esik. Szerintem erről fontos lenne beszélni. Hiszen hogyan fogadjam el önmagam, ha a környezetem minden nap emlékeztet az ellenkezőjére? Számomra az, hogy mit akarok tenni ezekkel az emberekkel, akik engem bántottak, egy fordulópont volt. Mert semmit nem szeretnék velük tenni. Nem akarok rájuk haragudni, de megbocsátani sem. Egyszerűen azt kívánom nekik, hogy a gyerekeik legyenek sokkal jobb emberek, mint amilyenek ők voltak. Közhely, de igaz, hogy tényleg csak akkor tudok másokat szeretni, hogy ha magamat szeretem. Emiatt is volt ez az erős szociális függőségem, egyszerűen nem szerettem magammal menni. Amióta ezt helyre tettem magamban, tudom, hogy bármilyen bajban is legyek, én mindig ott leszek magamnak.

Ezt a színpadon hogyan tudod megélni?

Engem a színészetben nem az érdekel, hogy magamat hogyan tudom kifejezni egy karakteren keresztül. Sokkal inkább az érdekel, ki az az ember, akit játszom, és hogyan tudok én az ő szájával beszélni. Imádom azokat a szerepeket, ahol teljesen át kell alakulnom, elmaszkíroznak, másképp kell megszólalnom. Akkor azt érzem, hogy teremtettem valakit, és ha ezt mások is elhiszik, az valami csodálatos. Én minden alkalommal, amikor színpadra állok, rendkívül hálás vagyok. Ha csak annyi a feladatom, hogy bevigyem a tálcát, már azt is imádom, el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hány embert tudsz mondani a közvetlen környezetedből, akinek a szakmája a szerelme? Akkora mázlista vagyok, hogy az nem igaz!

Van benned félelem a jövőt illetően, hogy a színházak ismét bezárnak?

Nem félek, csak azért aggódom, hogy ne omoljon össze az ország. Remélem, az emberek ebben az időszakban sem felejtenek el élni, és a félelem és a gyűlölködés nem fog beszivárogni közéjük. Ha a színházaknak be kell zárni, hát akkor be kell zárni, de valami tér, hely, idő, ahol az emberek megélhetik az összetartozást és az együttlétet, mindig lesz. Ez a legfontosabb, és én nem is kívánok mást.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian