Interjú Gombó Viola Lottival

A Színművészeti Egyetem hallgatói nehéz hónapokat tudnak maguk mögött, köztük a most negyedéves Viola is. Mesélt nekünk arról, hogyan élik meg a változásokat, mit jelent számára az SZFE, de emellett szó esett az új nagyjátékfilmjéről is, amely idén ősszel kerül a mozikba.

Nehéz időszakon mentek most keresztül a Színművészeti Egyetemen. Hogyan éled meg ezeket a napokat, heteket?

Azon gondolkoztam, hogy mit tudnék én ezért az ügyért tenni. A Gólya-eskü videókban, amelyet mi diákok készítettünk, közel 90 színész vett részt, olyan neves művészek – csak hogy pár nevet említsek – mint Básti Juli, Cserhalmi György, Gálffi László és Hajduk Károly. Nagyon megható volt, amikor láttam rajtuk, hogy mennyire sűrített tér az SZFE, mennyi érzelem és emlék van itt. Lehet, hogy ezekkel a videókkal nem megyünk semmire, mert kis dolgok, de az lenne a legszebb, ha az egész szakma azt tudná mondani: egyek vagyunk, egy dologért küzdünk.

Én jártam Kaposvárra egy évet, és nekem az ottani és a pesti osztály is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. A kaposvári osztályból többekkel is együtt játszom az Ódry Színpadon, szerintem nincs különbség a két oldal között, és én tényleg mindkettőn álltam már. Azt gondolom, hogy 155 év munkáját, tehetségét és szorgalmát, a falakba beivódott történelmet nem lehet egy mozdulattal elsöpörni. Nagyon szomorú dolognak tartom azt, ami most történik, igazából magamat is gyászolom, nem csak ezt a korszakot.

Már négy éve otthonod a Színművészeti Egyetem. Mit adott neked az elmúlt években?

Szerintem nagyon fontos, hogy mi az alma matered. A Színművészeti Egyetem nem csak egy épület. Amit az osztályfőnökeimtől, Pelsőczy Rékától és Rába Rolandtól tanultam, örök életemben magamban fogom hordozni. Nagyon sűrű volt ez a négy év, ami valójában egy folyamatos fejlődés volt. Én úgy jöttem erre az egyetemre, hogy semmit nem tudtam a színházról. Székesfehérváron voltam ugyan színházban, és Budapesten is láttam egy-két darabot, de fogalmam sem volt arról, hogy ki kicsoda vagy mit, miért és hogyan csinál. Ezen az egyetemen elindult egy önmagától való fiatalodás a tanári karban, és én ebben is szerencsés voltam, mert csodás volt ez a friss energia és lendület, amit az osztályfőnökeimtől kaptunk. Jövőre pedig ifj. Vidnyánszky Attila indít osztályt Hegedűs D. Gézával, vagy mondhatnám Orosz Ákost, Nagy Péter Istvánt is, mint a tanári kar frissülését. Szerintem ebből is az látszik, hogy az egyetemünk valóban modern és fejlődőképes.

Már említetted, hogy egy évet Kaposváron töltöttél, miután itt Budapesten a harmadrostáig jutottál. A következő évben mi motivált, hogy még egyszer megpróbáld a felvételit?

Az első felvételimkor, ami Hegedűs D. Géza tanár úrék osztályába volt, még nagyon zöldfülű voltam. Ehhez képest számomra csodálatos, hogy eljutottam a harmadik fordulóig. Én ott a harmadrostán is nagyon sokat tanultam, és amit akkor csapásként éltem meg, az később ahhoz vezetett, hogy a Pelsőczy-Rába osztályba kerültem. Ebben a közösségben találtam meg helyem, köztük otthon érzem magam. Ez olyan, mint egy puzzle, amibe végre tökéletesen beleillek. Sokszor éreztem magamat kívülállónak közösségekben, itt pedig nem számítottam különcnek. Olyan tizenegy ember került össze egy osztályba, akik ugyan egészen mások, de egy dolog közös bennük: mind hevesek. Az egész egyetem olyan volt nekünk, mint egy nagy szenvedélyes szerelem, a vitákkal és az összeborulásokkal együtt.

Mindig is tudtad, hogy színésznő szeretnél lenni?

Táncos szerettem volna lenni, éveken át versenytáncoltam, de ott mégsem tudtam kiteljesedni. Ez a világ a mai napig bennem él, nagyon csodálom ezt a művészeti ágat. De utólag belegondolva már az óvodában is volt bennem hajlam a színészetre. Nekem olyan óvónőim voltak – Erika néni és Saci néni – akiket a mai napig imádok. Ők minden farsangkor előadtak egy mesejátékot, amelyben beöltöztek velünk együtt. Tartottak esküvőt nekünk, koszorúslányokkal, virággal, gyűrűvel, zenével és nászajándékokkal. Minden jelmez egy nagy ládában volt, onnan öltözködhettünk, és én már ott éreztem, hogy ez nekem való.

Hamar kipróbálhattad magad a nagyközönség előtt, már harmadévben a Belvárosi Színház színpadán álltál. Mennyire szoktál izgulni, ha tudod, hogy a nézőtéren ismerős ül?

Ha tudom, hogy néz valaki, akkor az számomra egy ünnepi pillanat. Amikor az osztályfőnökeim néznek, akiket nagyon tisztelek, akkor azért tudok jobban izgulni. De igazából én mindig izgatott vagyok, mielőtt a színpadra lépek, számomra ez még most is egy fontos dolog, hiszen alig másfél éve kezdtem el nagyközönség előtt játszani. Azt hiszem, az egy másik létezési forma, amikor a személyiségemnek nem csak az asztal túlsó végéig kell elérni, hanem a hangomnak, a gesztusaimnak az egész teret be kell tölteni.

Kritikus vagy magaddal szemben?

Sajnos igen, de sosem előadás közben, csak utólag. Elég szigorú vagyok magamhoz, talán ebben oldódnom is kéne, hajlamos vagyok eggyel jobban bántani magamat, mint amennyire kellene, de ez amúgy szépen kezd lejönni rólam. Már látom, hogy nem a világvége, ha elrontok egy szót, kezdem kicsit szabadabban kezelni ezeket a dolgokat. Ezt Orlai Tibor csapatában tanultam meg, ahol olyan emberek játékát láthatom, mint Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté vagy Ötvös András. Hihetetlenül jó partnerek, intenzívek és mindig egyenrangú félként kezelnek. Általuk felfedeztem magamban új dolgokat, például azt, hogy tudok vicces is lenni a színpadon, amit évekkel ezelőtt nem gondoltam volna magamról.

Idén ősszel jön ki az első nagyjátékfilmed, a Becsúszó szerelem, amelyben egy nevelőintézetben felnőtt lányt alakítasz. Hogyan készültél a szerepre?

Ez egy romantikus vígjáték, viszont az én karakterem nem kifejezetten a poénokra épült, hanem maga az ellentét, amely a két figura között van, adja a film humorát. A színészet az empátia művészete, hiszen van egy ember, akinek ismerem a vágyait, céljait, megértem a fájdalmát, együttérzek vele, magaméhoz hasonlónak gondolom, ezáltal a figurát magam részének gondolom. Tavaly a felkészülési időszakban, amely megelőzte a filmet, nagyon sok gyermekotthonban jártam, ahol megismerhettem a történeteiket. A gyerekeknek és a nevelőknek is nagyon sokat köszönhetek. Engem ez a téma nagyon mélyen megérintett és azóta azt érzem, hogy ez egy olyan ügy, amivel érdemes lenne többet foglalkozni.

Milyennek látod a filmben megjelenő sorsokat, embereket?

Ezt a partnerem, Ötvös András fogalmazta meg úgy, hogy ezekkel az karakterekkel annyi nehézség történt az életükben, hogy muszáj volt egy páncélt növeszteniük, falakat emelniük maguk köré. Ugyan ezt a saját karakterére mondta, de úgy érzem, az enyémre is ráillik. Lüszi egy provokatívabb lány, sokszor vakmerő és pofátlan. Amikor viszont azt érzi, hogy szeretve van, végre otthonra talált és olyan emberek veszik körül, akik figyelnek rá, meghallgatják, akkor ő is megnyugszik.

Te már rátaláltál erre az otthonra?

Számomra a Színművészeti Egyetem egy ilyen közösség. Az osztálytársaim és a mestereim is támaszaim, akiket bármikor felhívhatok. A személyes problémák megoldásában éppúgy számíthatok rájuk, mint szakmai helyzeteknél. Amikor először kimentem gyakorlatra, a legapróbb félelmemmel is éppúgy fordulhattam hozzájuk, mint a komoly nehézségekkel. Az igazi közösség ismérve, hogy ott vannak, amikor költözni kell, az ember születésnapján, az apja temetésén, vagy akár az esküvőjén. Azt érzem, hogy én ezt életemben most először találtam meg itt a Vas utcában.

Már csak egy év van hátra az egyetemből. Mivel fognak telni az utolsó hónapok?

A szakdolgozatunkat már a karantén alatt elkezdtük írni az osztályfőnökeink ösztönzésére. Én azt a kérdéskört elemzem, hogy máshogy kell-e felkészülni egy filmszerepre, mint egy színházi szerepre. A saját tapasztalataim mellett nagyobb színészek élményeit dolgozom fel, és talán ha lesz harmadévben egy diák, aki akkora feladatot kap, mint én ebben a filmben, akkor ezek a tapasztalatok a segítségére lehetnek. Emellett az egyetemen a rendező párhuzamos osztállyal fogok együtt dolgozni. A második félévben pedig a Szerepeink című előadás lesz számomra nagy feladat az Orlai Produkciónál.

Az ötödik év végén eljön számotokra a szerződtetés kérdése. Mennyire foglalkoztat ez már most titeket?

Minden osztályközösségben eljön az az időszak, amikor az ember körbenéz, hogy én, mint majdani színész, hogyan fogok teljesíteni egy új közösségben. Hol van az a hely, ahol rám számítanak, ahol beleillek a képbe. Ez egy nagyon nehéz folyamat, elengedni az osztályt, az egyetemet, a biztonságot. Mindenki máskor fog beérni, máskor találja meg a helyét. Szerintem ez nálunk már korábban elkezdődött, mint egy átlag osztálynál, hiszen hamar a mélyvízbe dobtak minket, és ezért nagyjából ez az időszak már le is csengett. Most már mindennek örülünk, amit a másik kap. Már kicsit néha azt érzem, hogy kezdünk nosztalgiázni. Az a sok intenzív érzelmi és fizikai élmény, amit közösségként megéltünk, végig fog kísérni minket az életünk során, ez fog összetartani minket. Kíváncsian várom, hogy kikkel fogok majd együtt dolgozni az osztályból a jövőben. Az elmúlt években annyira megváltoztunk, mindenki annyit fejlődött színészileg, hogy nagyon izgalmas találkozás lesz, amikor ezek a szálak ismét összefonódnak.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Szávai Viktóriával

Szávai Viktória már két éve szabadúszóként dolgozik, és most először a Belvárosi Színház színpadán is találkozhatunk vele. Mesélt a szabadságról, anyaságról, a bizonytalan pillanatokról és legújabb bemutatójáról is.

Nemrég mutattátok be Budapesten az Egy apró kérés című előadást. Most dolgoztál először az Orlai Produkcióval?

Igen, örültem a felkérésnek, mert nagyon vonzott ez a csapat. A rendezővel, Rába Rolanddal anno volt egy közös munkánk a Radnóti Színházban, de Mészáros Mátéval és Járó Zsuzsival még sosem játszottam együtt, és nagyon kíváncsi voltam rájuk. Rolival elképesztően jó dolgozni, mert nagyon színészbarát, szokta is mondani magáról, hogy túl jófej velünk. Figyelembe veszi az aznapi állapotodat, meghallgatja minden nyűgödet és nagyon nyitott az ötleteidre. Az Orlainál egyébként is nagyon családias a hangulat, szóval otthonosan érzem itt magam.

Mi a színdarab alaptörténete?

Ez egy négyszereplős kamaradarab, amelyben két házaspár tölti együtt az estét abból az apropóból, hogy a sztárépítész férjnek – akit Debreczeny Csaba játszik – elfogadják a tervét egy 26 emeletes toronyház megépítésére. Én játszom a feleségét, aki a vacsora előtt közli vele, hogy a háziorvos szerint veseelégtelensége van, és új vesére van szüksége. Ezzel az egész este borul, a nagy ünneplést felváltja a pánikhelyzet.

Milyennek látod a karaktered?

Ez a házaspár nagyon jól él, igazi felsőkategóriás életvitellel, de a szerző sok mindent nem árul el karakterről. Azt tudjuk, hogy van egy pilátesz csoportja, de ezen kívül valószínűleg nem csinál semmit. Ilyen szempontból nagyon érdekes volt a szerepformálás, mert teljesen kötetlen volt az irány, amin elindultunk. Amikor az ember összerakja a figurát, muszáj vizionálnia a figura mögé egy konkrét életet, amit aztán behoz a színpadra.

A színdarabok mellett már évek óta megy a Sárkánylehelet című Weöres Sándor ested. Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen produkcióban kipróbáld magad?

Ez még annak idején a Radnótiban készült, mikor lehetőség nyílt egy önálló est létrehozására. A Weöres versekhez való vonzódásom először is kisgyerekkoromhoz köthető: amikor 3 évesen halálosan szerelmes voltam, folyton a „Jancsi bohóc szerenádja” című verset kellett nekem felolvasni. Másodszor a kamaszkorom meghatározó élménye volt Weöres, akkor már a „transzcendens” versei érdekeltek, amelyek óriási hatással voltak rám. Végül azért döntöttem mellette, mert elképesztően színes, sokoldalú a költészete, és színpadilag jól használható a játékossága, zeneisége.

Mennyire illenek hozzád Weöres művei?

Nagyon is. Sosem véletlen, hogy az ember milyen anyaggal kerül kölcsönhatásba. Amikor az estet összeraktam, és egyre jobban belemerültem, egészen magával ragadott, magába szívott. Az volt a szándékom, hogy valahogy azonosulni tudjak vele, ami igazság szerint nem volt nehéz, mert bármennyire is furán hangzik, Weöres költészetéből árad a női energia, annyira érzékeny és finom. A Sárkánylehelet abszolút szívügyem, mert számomra nem pusztán egy előadás, hanem egyfajta beavatás is. Nem azért csinálom, mert nekem annyira jól esik, mert nem esik jól. Nem tudod elképzelni az előadás előtti perceimet, ahogy az jár a fejemben, normális vagyok, hogy én ezt bevállaltam? Miért hozom magam ilyen helyzetbe?

Minden előadás előtt így izgulsz?

Ez nem izgalom, hanem egy teljesen abnormális állapot. Amikor egy színdarabban játszom, nem Szávai Vikiként lépek be a színpadra, hanem valaki más vagyok, és rengeteg kapaszkodóm, segítségem van a kollégáktól az utolsó kellékig. Itt nincs mi mögé bújni, csak a saját agyamra, napi diszpozíciómra támaszkodhatok, hogy ezt a harminc verset elmondjam, és fogalmam sincs, hogy fog végződni az este.

Az előadásban a testvéred, G.Szabó Hunor zenész kísér. Gyakran alkottok közösen?

Eredetileg nem ő kísért, Dinyés Dániel a zeneszerzőm, aki egyszer nem ért rá, így került a képbe az öcsém. Sosem volt ambíciónk, hogy együtt csináljunk valamit, nem is gondolkodtunk soha ilyesmin, hiszen mindkettőnknek megvoltak az irányvonalai, amik érdekes módon mostanában kezdték el keresztezni egymást. Alakulóban van egy újabb közös projektünk a zenekarával, a Qualitons-szal, de ez még csak most fog körvonalazódni.

Mindkettőtökhöz közel állt a zene gyerekként?

Én voltam otthon a „zenei tehetség”, ének-zene tagozatos iskolába jártam, Hunor pedig sport-tagozatra, nagyon komolyan atletizált. Egy betegség miatt abba kellett hagynia az edzéseket, és egy vargakanyarral a dobolás mellett kötött ki, ami nagyon meglepő fordulatnak tűnt, tekintve, hogy nulla ritmusérzéke volt. Emiatt szoktam mondani, mennyire nem lehet gyermekkorban behatárolni, hogy egy gyerek merre felé orientálódjon. A tehetség kiszámíthatatlan, megfoghatatlan valami.

Belőled mi lett volna, ha nem színésznő?

Gyerekkori mániám, hogy régész akartam lenni, és ez ma sem hagyott alább. Rettenetesen érdekel az emberiség eredete, vonz a misztikus régmúlt feltárása. Állandó terveim közt szerepel, hogy egy nyáron elmegyek egy ásatáshoz önkéntesként. Ha nem a Színművészetire jelentkezem, akkor Pécsre mentem volna művészettudomány szakra, de elsőre fölvettek, és onnantól beszippantott ez a szakma, nem volt más opció.

Volt olyan a pályád során, hogy elbizonytalanodtál?

Persze, folyton elbizonytalanodom. Sokszor voltam már úgy, hogy hagyom az egészet a francba, de a színház komoly függőség is. Azt az érzést, amit egy számomra fontos előadás után érzek, nagyon nehéz feladni. Ezt a szakmát jobb esetben azért csináljuk, mert valamit át akarunk vagy ki akarunk adni magunkból. Ez egy olyan csatorna, amin keresztül rengeteg minden fel tud szabadulni benned, és erre kevés szakma képes.

Amikor a kislányod megszületett, nehéz volt megtalálni az egyensúlyt?

Egyáltalán nem. Egyrészt borzasztó nagy mázlim van a lányommal, mert végtelenül toleráns személyiség, másrészt anyukám mindig ott volt a húzósabb időszakokban, hogy segítsen. Épp ezért nem éltem meg úgy, hogy szétszakadok a tehertől, hogy színésznő legyek vagy anya. Amikor Mimi kicsi volt, nagyon tudatosan figyeltem az egyensúlyra, és mivel régóta külön élünk a papájával, megtanultam logisztikailag tökéletesen összerakni az életemet. Szerintem az anyaság kontra karrier problémakör lényege, hogy hogyan tudod átvinni a fókuszt. Ha otthon vagyok anya-üzemmódban, akkor abban vagyok száz százalékosan, ha pedig bent vagyok a színházban, akkor csakis azzal foglalkozom. Ruttkai Éva mondta egy interjúban, hogy „amikor a színházban vagyok, nem, hogy elfelejtem mi van a lányommal, hanem elfelejtem, hogy van.” Ez kegyetlenül hangzik, de így működtethető. És én ugyanígy elfelejtem a színházat, ha Mimivel vagyok.

Volt benned egy kép arról, hogy milyen anyává szeretnél válni?

Inkább az volt a fejemben, hogy hogyan nem szeretném csinálni. Nagyon fontos volt nekem, hogy ne aggódjam túl az ő életét. Borzasztó nagy hiba, amikor az anyák beteges aggodalommal védik a gyereküket, ez nagyon blokkoló a személyiség fejlődésben. Hagytam, hogy szabad legyen, megtapasztalja a körülötte lévő dolgokat, felfedezze a saját világát, és én ezen belül segítem, támogatom.

Már két éve szabadúszóként dolgozol. Mit élvezel benne a legjobban?

A szabadságot. Egyelőre elképzelhetetlen a számomra, hogy lehorgonyozzak. Tizenhét évig voltam a Radnótiban, és az nagyon hosszú idő. Az életemnek az a része arról szólt, hogy úgy határoztam meg magam, ahogyan mások meghatároztak, kötöttek a játékszabályok, és sokszor voltam elégedetlen. Azt éreztem, hogy nem tudok kibontakozni, keretek közé vagyok szorítva. Amikor kiszakadtam ebből a rendszerből, akkor értettem meg igazán önmagamat, hogy az én alkatomhoz sokkal inkább illik a független lét. Ma már nem tudom úgy definiálni magam, hogy egy csavar legyek a gépezetben, ahol úgy kell működni, ahogy a gépezet diktálja.

A szabadúszásnak a bizonytalanság is velejárója. Mi számodra a biztos pont az életedben?

Mimi jelenti ezt, számomra egy bázis, hogy anya vagyok. Az elmúlt két évem a keresgélésről is szólt, magamat kellett újra gondolnom. Megnyugtat, hogy nem zártam be magam, és hogy 43 évesen nincs kijelölve egy sín, amin haladnom kell. Minden képlékeny, minden változó, és engem ez motivál, mert az új helyzetek új tapasztalásokat, felismeréseket hoznak. Szeretem feszegetni a határaimat, kitörni abból, ami már nem mozgat meg.

Nemrég az írásban is kipróbáltad magad. Ezzel is a határaidat feszegeted?

Az írásban is pontosan ezt élem meg. Ez is egy olyan dolog, amiben nagyon szabadon, kreatívan alkothatok. Érdekes, hogy olyan dolgokat tudsz magadból előhozni, amiről eddig azt sem tudtad, hogy benned van, és rácsodálkozhatsz saját magadra. Mindig volt az íráshoz affinitásom, de most már időm és bátorságom is van hozzá, hogy komolyabban foglalkozzak vele.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Ötvös Andrással

Az Orlai Produkció legújabb bemutatójában, a Kaktuszvirágban Ötvös András játssza az egyik főszerepet. Ennek kapcsán mesélt félelemről, hitről és élet kihívásairól is.

Decemberben mutatjátok be a Kaktuszvirág című előadást. Milyen darabra számíthatunk?

A kaktusz virágát eredetileg egy zenés színdarabként játszották Magyarországon. A Kaktuszvirág ennek egy prózai változata a Broadway előadás alapján, amelyből a mindenki által – csak általam nem – ismert film is készült Walter Matthau és Ingrid Bergman főszereplésével. Ez egy érdekes komédia, amiben mindenki teljes erejével küzd valamiért. Én Dr. Julian Winston fogorvost játszom, aki mérhetetlenül szorong attól, hogy elköteleződjön.

Miben látod az aktualitását ennek a színdarabnak?

A mai világban az emberek egyre kevésbé mernek elköteleződni valaki, vagy valami mellett. Félnek attól, hogy egyetlen emberhez legyenek hűségesek és lojálisak, megriasztja őket a felelősség és a csalódás lehetősége. És minden, ami szembe jön velünk, ellenünk dolgozik: mindent úgy akarnak eladni, hogy különleges vagy, bármit kipróbálhatsz és minden örökké fog tartani. Ennek a manipulatív világnak pont az az eredménye, hogy az emberek félnek mindenfajta elköteleződéstől, legyen szó párkapcsolatról vagy akár munkáról.

Benned is megvan ez a fajta félelem a pályádon?

Magamban nem érzek félelmet, hiszen én a váltások során nem valami elől, hanem valami felé mentem. A munkában nem egy adott helyhez, hanem a munka minőségéhez kötelezed el magad. Én nem érzem, hogy ezt csak egy helyen kapnám meg.

Mi foglalkoztat a legjobban a karakteredben?

Az én karakterem egy zseniális hazudozó abban az értelemben, hogy amit állít, azt egy idő után velejéig átéli. Egy nagyon jó színész, akinek a hazugságai szépen lassan már valóságnak tűnnek. De amikor őszinte próbál lenni, az már nem sikerül. Ez nekem kifejezetten tetszik.

Előfordult már a hétköznapokban, hogy előjött belőled egy karakter, akit éppen megformáltál?

Nem az általam játszott karakterek jönnek elő, hanem azok az emberek, akiken rajta felejtettem a tekintetemet. Az ő gesztusaikat magunkkal visszük, de nem gondolom, hogy ez egy színészi privilégium volna, habár rám ez kifejezetten jellemző. Ha egy rendezővel sokat dolgozom együtt, van, hogy magamról megfeledkezve nézem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdek úgy beszélni, mint ő. Persze azért nem kórosan!

Hogyan jelensz meg te a szerepeidben?

Én kölcsönzöm a saját idegrendszeremet az összes nyomorommal együtt annak a karakternek, akit játszom. De nem őt játszom el, hanem az ő szerepében beszélek saját magamról. Egy jó színész mindig magáról beszél, és csak a saját dolgait meséli el. Nyáron például volt egy 40 napos forgatás, ahol én egy B-közepes drukkert játszottam, akkor éreztem, hogy néha másképp viselkedem – és ezt a körülöttem lévők is érezték. De ez természetes, hiszen, ha az ember napi 12 órában egy balhés ultra szurkolót alakít, annak nyoma marad – legalábbis abban az időszakban.

Dr. Julian Winston karakterében mit érzel személyesnek?

Számomra az egész személyes. Például Schruff Milánnal – akivel a Színművészeti óta együtt dolgozunk, és most a Kaktuszvirágban is együtt játszunk– a kapcsolatunk és annak rezgései is személyesek. Amikor azt kell játszanunk, hogy nőügyekről sutyorgunk, muszáj belevinnünk a valóságot is, ahogy ezt színpadon kívül csináljuk.

Volt olyan szerep az életed során, amelyet kihívásnak éltél meg?

Az a része mindig ugyanolyan kihívás, hogy a semmiből indulsz, és délelőttönként azon dolgozol, hogy ebből a semmiből legyen valami. Én sokszor jobban szeretek próbálni, mint este játszani. A próbák alatt felszabadultságot érzek, hiszen ott valóban próbálgatjuk magunkat. A próbákat önfeledten tudom megélni, nagyon szeretek ezekkel a kollégákkal együtt dolgozni, és nincs bennem semmiféle gát, hogy teljesítenem kell. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember nagyon teljesíteni akar, annak sosem lesz jó vége. Ez olyan, mint amikor egy szőlőfürtöt szeretnénk leszakítani: ha erősen megragadjuk, és úgy húzzuk, leesnek a szőlőszemek, de ha finoman nyúlunk alá, akkor egyben le tudjuk szakítani.

Inkább ez az önfeledtség jellemző rád, vagy szorongó típus vagy?

Egy átlagos embernek tartom magamat átlagos szorongásokkal, átlagos halálfélelemmel. Ez pont annyira jelenik meg bennem, mint amennyire szerintem mindenkiben hajnali kettő körül. Ami nekem segít ilyenkor az az olvasás. Általában azt olvasom, ami a kezembe akad, de egy bizonyos polcról akad a kezembe. Ez többnyire szépirodalom, aminek az a célja, ami a színháznak is, hogy érezd, nem vagy egyedül a küzdelmeddel. Tegyük fel, hogy félsz az orvostól, és leveszed Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvét. Nem azért, mert olyan műveltnek érzed magad, hanem egyszerűen félsz, épp úgy, ahogy ő is. Karinthy kezdett valamit ezzel a félelmével, és te meg iszonyatosan tudsz nevetni azokon a pillanatokon, amik ebből születtek, és még azonosulni is tudsz velük. A színházban is ezt érzed, ha a színész azokat a kérdéseket hozza be a színpadra, amik éppen téged is foglalkoztatnak. Mint a Kaktuszvirágban, ha valaki hasonló gondolatokkal ül be az előadásra, mint amivel a karakterem is küzd, végignézheti, ahogy helyette megélem ezeket a pillanatokat. Össze-vissza hazudozom a félelemtől, ami eltölt attól, hogy mennyire szeretem ezt a nőt, akár el is venném feleségül. Félek, hogy oda kell adnom magam és ezzel elveszítem az örökké tartó fiatalságomat. Az előadás alatt akkor ezek vele is megtörténnek, és általam élheti meg a félelmeit.

Azok alapján, ahogy a színészetről beszélsz, egyértelműnek tűnik, hogy megtaláltad a hivatásodat. Ha most választhatnál valami mást, amivel szívesen foglalkoznál, mi lenne az?

Egy mozdonyvezetői tanfolyamot is elvégeznék. A minap néztem egy filmet, amiben egy mozdonyt elvisznek Passauból és abban egy ember közben elmagyarázza, hogyan kell azt vezetni. De egyébként a vallások összehasonlításával nagyon szívesen foglalkoznék.

Sokféle vallás iránt érdeklődsz, és egy időben papnak is készültél. Hogyan született meg benned ez a döntés?

Annak idején találkoztam egy fiatal pappal, akinek nagyon tetszett az élethez való hozzáállása, és elhatároztam, hogy én pap leszek. Ehhez meg kellett keresztelkednem, így tizennyolc éves koromban ezt meg is tettem. Nagyon beleéltem magam abba, hogy pap leszek, emlékszem, még a reverendáját is elkértem és abban járkáltam.

Más vallásokba is ennyire komolyan belevetetted magad?

Vallás kérdésében mondhatjuk, hogy bejárok Tolnát Baranyát. Sokat megnéztem már magamnak, bár a nagyon divatos buddhizmus fogott meg a legkevésbé. Cser Zoltán buddhista oktatót láttam egy interjúban, ahol említette, hogy szereti a krémest, így elhívtam krémesezni, hogy feltehessem a kérdéseimet a buddhizmusról. Megkértem, hogy hadd járjak egy napig a Buddhista Főiskolára, ő pedig igent mondott és beengedett az órákra. Annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint a kereszténység, judaizmus vagy az iszlám – aminek kapcsán még Korán fordítóval is találkoztam. Szeretek utánajárni ezeknek az embereknek, hogy megtudjak tőlük többet ezekről a dolgokról.

Mi vonz ennyire a vallásokban?

Keresek valamit, csak még magam sem tudom, hogy mit. De szerintem épp ez a lényeg, hogy keress valamit. A hit bonyolult dolog, ahogy a karakterem, Dr. Julian Winston is mondja a darabban, és igaza van. Engem a szakralitás minden szinten érdekel, és ezt a színházban is megélem. Például vegyük René Girard francia történész elméletét, miszerint az emberek mimetikus hajlamú élőlények – épp ahogyan én is lopom valakinek a gesztusait. A vágyainkat is pont így lopkodjuk össze. Mivel egyszerre többen vágyunk egy azonos dologra, vetélkedés alakul ki, és ha ez a vetélkedés elfajul, akkor az háborúhoz vezet. Annak érdekében, hogy megfékezzük ezt az erőszakot, találunk egy bűnbakot egymás között. A bűnbaknak meg kell halni, vagyis áldozattá válik, hogy a béke fennmaradjon. Valójában, ha belegondolsz, a színész is egy bűnbak. Mert én magamra veszek egy szerepet, és eljátszom a Vadméz című előadásban, hogy mi történik, ha mondjuk megcsalom a feleségemet. Én a néző előtt végig játszom, hogy mi lesz, ha úgy döntök, nekem ez így nem elég, és hűtlen leszek majd alkoholista és darabjaira hullik szét az életem. A színháznak ebben van egy szakrális jellege.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian