Interjú Grisnik Petrával

Vannak olyan hivatások, amelyeket akkor sem lehet feladni, ha az élet néha messze sodor tőlük. Grisnik Petra sem volt ezzel másképp, ő arra született, hogy a színpadon álljon. A fiatal színésznővel a kaposvári évekről, a szabadúszás nehézségeiről, önismeretről és a karanténról is beszélgettünk.

A karantén alatt bezártak a színházak, te mégis a Vera bemutatójára készültél, amit a férjed, Göttinger Pál rendezett. Még Kaposváron ismerkedtetek meg? 

Igen, én akkoriban még társulati tag voltam, ő meg először egy felolvasószínházat jött le rendezni 2011-ben, hogy megismerkedjen a társulattal, mert lehívták a következő évadra. Nagyon jól kijöttünk, elképesztően sokat röhögtünk, de én nagyon nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Nincs valami sok önbizalmam, és ha érzek is valamit, úgy vagyok vele, hogy biztosan túlgondolom. Itt is az egyik kolléganőm jött oda hozzám, hogy csinálj már valamit ezzel a fiúval, hiszen odavan érted! Én meg azt kérdeztem, hogy mégis melyik? Tehát ennyire nem esett le nekem. Az első randink meg tulajdonképpen a Junior Prima-díj átadó volt, amire egyébként el sem akartam menni, főleg, hogy Budapesten volt. Én nagyon nem szerettem ezt a várost, még a felvételit sem adtam be Budapestre, már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy pár órát itt töltsek, nem még hogy itt éljek! Pali mindenben támogatott és megvárta, hogy megérjen bennem a döntés és felköltözzek Pestre.

Volt benned félelem amiatt, hogy együtt dolgoztok?

Az elején igen. Egyrészt nekem nem sokkal azelőtt lett vége egy kapcsolatomnak, másrészt Pali akkor lett főrendező, én meg viszkettem ettől az egésztől, hogy mit fognak szólni a társulatban. Volt is egyébként, aki úgy gondolta, hogy én most felszedtem a főrendezőt, de egy idő után már nem érdekelt. Ez egy nagyon kis közösség, ahol valaki mindig téma, most épp én voltam az. Furcsa ez a vidéki összezártság, egyszerre szeretjük és utáljuk egymást, de hát nincs is más választásunk, hiszen szinte napi huszonnégy órában össze vagyunk zárva. De amiatt nem aggódtam, hogy ez a közös munkán változtatni fog, hiszen pont munka közben jöttünk össze. Ha nem tudtunk volna jól együtt dolgozni, akkor emberileg sem tudtunk volna így kapcsolódni. Azóta is sokszor volt már közös előadásunk, de ilyenkor nem párként vagyunk jelen, mindketten nagyon fókuszáltak vagyunk és sosem visszük haza a munkát. Színházról csak addig beszélünk, amíg haza nem érünk.

Mennyire vagytok kritikusok egymással szemben?

Kritikusok vagyunk, pont amiatt, hogy ennyire ismerjük egymást. Tudunk őszinték lenni, nem kell becsomagolnunk az észrevételeinket. Ismerem, mi mögött milyen szándék van, hiszen a feleségeként végig követtem a próbafolyamatot, tudom, hol voltak a mélypontjai, mikor mit élt meg. Ez fordítva is igaz, mindig tud nekem segíteni, de sosem akarja átrendezni a fejemben a darabot. Ebben is harmóniában vagyunk, kiegyensúlyozottan tudunk működni. Ha pedig valami nem sikerül, nem áll meg az életünk.

Ez a Vera próbái során sem volt másképp?

Megvan köztünk egy természetes hullámzás, hiszen majdnem tíz éve vagyunk együtt. Minden percünk erről szólt ebben az időszakban. Nagyon fáradt voltam, de kegyelmi állapot volt. Két hétig úgy éltem, hogy ott lakott a fejemben egy 11 éves gyerek, akinek szétesett a világképe. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, számomra egy safari park volt ez az egész. A színházat is másmilyen szemmel nézzük. Pali például sohasem unatkozik, én hozzá hasonló emberrel még nem találkoztam. Belefutottunk már olyan előadásba, ahol az én figyelmem egy idő után elkalandozott, de neki mindig van valami érdekes. Egyébként nagyon más vérmérsékletűek vagyunk. Nekem ezer impulzusra van szükségem egyszerre, ő egészen más. Szeret a színpadon is állni, de sokkal introvertáltabb, nem olyan szociomán, mint én.

Akkor neked a karantén különösen nagy kihívás lehetett.

Erősen függök az emberektől, és már egy hét bezártság után azt vettem észre, hogy annak, akivel beszélek telefonon, érzem a szagát. Nagyon nehezen bírtam. Volt, hogy elmentem autózni, és csak bámultam ki az ablakon, hogy ember, ember, ember… Ha nekem nincs szociális életem, könnyen be tudok fordulni, és most is ez történt. Egy idő után már kimenni a házból is rossz volt, nem éreztem magam biztonságban, de éjszakánként sétáltunk egy órácskát. Tökélyre fejlesztettem a zoom-kocsmázást a barátaimmal, videó-chateltem a családommal, rengeteget lógtam a neten – azóta is nehezen jövök le erről a függőségről. Palival strigulákat húztunk a falon, és hatvanhat napig voltunk karanténban.

Mennyire hiányzott nektek a színház?

Ezt nagyon máshogy éltük meg. Pali egyszer csak felszabadult, mert ő tulajdonképpen tizenhat éves kora óta állandóan dolgozik, mindig felelősséget vállal valamiért. Neki még nem volt ilyen életszakasza, hogy azt csinál szabadon, amit csak szeretne, akár egész nap filmezhet vagy kiolvashat egy könyvet egy szuszra. Másrészt tulajdonképpen mi összeköltöztünk. Rájöttünk, hogy 5-6 napnál többet sosem voltunk együtt, hiába vagyunk házasok már 5 éve, és annyira jó volt ennyi időt együtt tölteni. Én az elején még néha kijártam futni, de hamar átálltam a szobában való futásra. Mindenkinek az a legjobb, ha nekem megvan a heti 40-50 kilométer.

Mindig is ennyit futottál?

Harmincegy éves koromig szinte semmit sem sportoltam, de pár évvel ezelőtt volt egy betegségem, egy komoly vírus, aminek következtében elképesztően legyengültem fizikálisan. Az orvos javasolta, hogy kezdjek el sétálni, onnan meg egy lépés volt csak a futás. Amikor életemben először megtapasztaltam a futó extázist az első 5 kilométeremen, hihetetlen volt. Mint egy drog, szétáradt a testemben, és olyan boldog voltam, hogy elsírtam magam. Egyedül szeretek futni, mert akkor anélkül tudom leküzdeni a saját határaimat, hogy valaki pisztolyt tartana a fejemhez. Nem szeretek ilyenkor gondolkozni, mostanában például podcastekre futok. Amikor életemben először futottam 10 kilométert, megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van kedve, küldjön egy hangfájlt, amiben csak beszél. Nekem mindegy volt, mit mond, csak hogy halljam a hangját, mert ilyen nagy távot egybe még nem futottam. Mindenféléket küldtek, Huzella Juli felolvasott egy egész novellát, Pelsőczy Réka pedig 17 percig beszélt folyamatosan, egyszerűen csodálatos volt. És akkor rákattantam, hogy mennyire jó úgy futni, hogy közben emberek beszélnek hozzám. Ez nagyon hiányzott a karantén alatt, és egy idő után elkezdtem szorongani. Nekem pár éve volt egy nagy szakmai bezuhanásom, amitől depressziós lettem, majd pánikbeteg, és nem mertem a házból kimenni.

Erről az időszakról lehet kérdezni?

Persze, én szívesen beszélek erről, nem szégyellem. Amikor szabadúszóként feljöttem Pestre, bíztam benne, hogy ez nekem menni fog, eljártam igazgatói irodákba kávézni és rendezőket hívtam ebédelni. Azt gondoltam, hogy ez bármit is számít, de sajnos ennek Magyarországon nincsen kultúrája. Szépen lassan azt vettem észre, hogy nincs munkám és havonta maximum három előadásom van. Elmentem egy kocsmába pultozni, és abban az időben csak ez tartott észnél, miközben havonta erre a három estére fel kellett szívnom magam, hogy elhiggyem, színésznő vagyok. Teljesen elvesztettem a kontrollt, és mindentől elkezdtem félni. Igazából ez az egész azzal a pár évvel ezelőtti betegséggel kezdődött, amikor nagyon leépültem, mert ennek az egyik mellékhatása a depresszió volt. Legyengültem, napi tizenhat órákat aludtam, teljesen elszigetelődtem. Már társaságba se jártam, hiszen a barátaim nagy része szakmabeli, és nagyon nehezen hallgattam, hogy mindenki mennyire fáradt a sok munkától. Ettől csak sírhatnékom támadt. Arra meg senki nem kíváncsi, hogy nekem még mindig nincs munkám, így inkább már nem is szocializálódtam. Aztán mikor már napok óta pizsamában voltam otthon, el kellett mennem valahova. Rátettem a kezem a kilincsre, és hirtelen iszonyatosan verni kezdett a szívem, leizzadtam és félelmetes rettegés lett rajtam úrrá, hogy ha én kilépek az ajtón, abból baj lesz. Tudtam, hogy pánikrohamom van, kétségbeesetten próbáltam észnél maradni, de nem nagyon sikerült.

Majd pár nappal később előadásom volt, és mivel a látszat fenntartása mindennél fontosabb, el is indultam dolgozni. Pontosan emlékszem, hogy a Grassalkovich úton vezettem, még a buszmegállóra is tisztán emlékszem, ami mellett elhajtottam, amikor elfogott a rosszullét, izzadni kezdtem és tudtam, meg kell állnom mert ilyen állapotban nem szabad vezetni. Ennek el kell múlnia, hiszen nekem előadásom lesz és az mindennél fontosabb. De mentem tovább, és akkor belém hasított a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha most én félrerántanám a kormányt és hetvennel belevágódnék az oszlopba. Ebben a pánikhelyzetben ez tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak. Ha meghalok, nem kell azon görcsölnöm, hogy nincs munkám, nem okozok nehézséget a családomnak sem. És akkor rájöttem, hogy én nagyon szeretek élni, és ennek a gondolatnak nem szabadna megszületnie az én fejemben. Félreálltam, elszívtam tizenöt cigit és két nap múlva már ott ültem a terápián. És hála a Jóistennek, hogy ez ilyen gyorsan történt, mert az életemet mentette meg.

Mennyire érezted a szakmádat ebben központi szereplőnek?

Rá kellett jönnöm, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve, amióta színházban dolgozom egészen mostanáig az határozott meg, hogy mások mit gondolnak rólam. Most meg hirtelen nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnom, hogy kell viselkednem, hánykor hol kell lennem, én meg nem tudom, hogyan kell élni. Nekem nincsen személyiségem, sem terveim, még önálló véleményem sincs. Az a hiper adaptív képesség, ami a színészeknek van, nekem az életembe is átszivárgott. Mindig az adott helyzetnek megfelelően éltem, ahogy azt éppen elvárták tőle. A harmincadik szülinapom volt életem első fordulópontja, amikor azt éreztem, már nincs kibúvó, vége a kamaszkornak. Azért elég gáz, hogy ez ennyi idősen jött el, de valamennyire infantilizálja az embert a mi szakmánk. Akkor felálltam, megráztam magam és egy évig csak önismerettel foglalkoztam, még egy coach képzést is elvégeztem. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy én akkor is művész leszek, ha halálom napjáig nem állok többet színpadra. Én színésznek születtem, színészként is fogok meghalni, akkor is, ha holnaptól szerszámgéplakatosként dolgozom. Másrészt én mindig is boldog ember akartam lenni. Boldogtalan színészből rengeteg van, és én inkább elmegyek egy dohányboltba eladónak, mint hogy abba az állapotba kerüljek, amiben ők vannak. Elhatároztam, hogy én tovább fogok tanulni, emberekkel szeretnék foglalkozni és felvételizem szociális munkásnak. És abban a pillanatban megkerestek egy szereppel, majd még eggyel, és megkaptam az Alvilág című sorozatban az egyik szerepet. Nem vagyok ezoterikus alkat, de most mégis azt éreztem, hogy ezt magamnak teremtettem meg. Ahhoz, hogy be tudjon jönni bármi, először magamat kellett kinyitnom. Az egész számomra egy nagyon jó trip volt, hiszen mégsem szökdelhetem végig az egész életemet, mint valami rajzfilmfigura!

Mi volt az első lépés ezen az úton?

Először helyre kellett tennem a gyerekkoromat. Én nagyon kicsi korom óta vagyok ilyen magas, tizenkét éves koromban 186 cm voltam és emiatt céltáblává váltam az iskolában. Elég sokat bántottak, és egy idő után már hagytam is magam és belehelyezkedtem ebbe az áldozat szerepbe. Csodálatos élmény volt, amikor vissza tudtam menni a bennem élő gyermekhez. Ugyanakkor továbbra is van bennem egyfajta indulat amiatt, hogy sokszor az embereknek a másik egyértelmű testi sajátossága az elsődleges kommunikációs csatorna. Nekem nincs olyan napom, hogy valaki ne tegyen megjegyzést a magasságomra, és még ha kedveskedésből is teszi, nekem akkor is rosszul esik. Szerintem erről fontos lenne beszélni. Hiszen hogyan fogadjam el önmagam, ha a környezetem minden nap emlékeztet az ellenkezőjére? Számomra az, hogy mit akarok tenni ezekkel az emberekkel, akik engem bántottak, egy fordulópont volt. Mert semmit nem szeretnék velük tenni. Nem akarok rájuk haragudni, de megbocsátani sem. Egyszerűen azt kívánom nekik, hogy a gyerekeik legyenek sokkal jobb emberek, mint amilyenek ők voltak. Közhely, de igaz, hogy tényleg csak akkor tudok másokat szeretni, hogy ha magamat szeretem. Emiatt is volt ez az erős szociális függőségem, egyszerűen nem szerettem magammal menni. Amióta ezt helyre tettem magamban, tudom, hogy bármilyen bajban is legyek, én mindig ott leszek magamnak.

Ezt a színpadon hogyan tudod megélni?

Engem a színészetben nem az érdekel, hogy magamat hogyan tudom kifejezni egy karakteren keresztül. Sokkal inkább az érdekel, ki az az ember, akit játszom, és hogyan tudok én az ő szájával beszélni. Imádom azokat a szerepeket, ahol teljesen át kell alakulnom, elmaszkíroznak, másképp kell megszólalnom. Akkor azt érzem, hogy teremtettem valakit, és ha ezt mások is elhiszik, az valami csodálatos. Én minden alkalommal, amikor színpadra állok, rendkívül hálás vagyok. Ha csak annyi a feladatom, hogy bevigyem a tálcát, már azt is imádom, el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hány embert tudsz mondani a közvetlen környezetedből, akinek a szakmája a szerelme? Akkora mázlista vagyok, hogy az nem igaz!

Van benned félelem a jövőt illetően, hogy a színházak ismét bezárnak?

Nem félek, csak azért aggódom, hogy ne omoljon össze az ország. Remélem, az emberek ebben az időszakban sem felejtenek el élni, és a félelem és a gyűlölködés nem fog beszivárogni közéjük. Ha a színházaknak be kell zárni, hát akkor be kell zárni, de valami tér, hely, idő, ahol az emberek megélhetik az összetartozást és az együttlétet, mindig lesz. Ez a legfontosabb, és én nem is kívánok mást.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Gombó Viola Lottival

A Színművészeti Egyetem hallgatói nehéz hónapokat tudnak maguk mögött, köztük a most negyedéves Viola is. Mesélt nekünk arról, hogyan élik meg a változásokat, mit jelent számára az SZFE, de emellett szó esett az új nagyjátékfilmjéről is, amely idén ősszel kerül a mozikba.

Nehéz időszakon mentek most keresztül a Színművészeti Egyetemen. Hogyan éled meg ezeket a napokat, heteket?

Azon gondolkoztam, hogy mit tudnék én ezért az ügyért tenni. A Gólya-eskü videókban, amelyet mi diákok készítettünk, közel 90 színész vett részt, olyan neves művészek – csak hogy pár nevet említsek – mint Básti Juli, Cserhalmi György, Gálffi László és Hajduk Károly. Nagyon megható volt, amikor láttam rajtuk, hogy mennyire sűrített tér az SZFE, mennyi érzelem és emlék van itt. Lehet, hogy ezekkel a videókkal nem megyünk semmire, mert kis dolgok, de az lenne a legszebb, ha az egész szakma azt tudná mondani: egyek vagyunk, egy dologért küzdünk.

Én jártam Kaposvárra egy évet, és nekem az ottani és a pesti osztály is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. A kaposvári osztályból többekkel is együtt játszom az Ódry Színpadon, szerintem nincs különbség a két oldal között, és én tényleg mindkettőn álltam már. Azt gondolom, hogy 155 év munkáját, tehetségét és szorgalmát, a falakba beivódott történelmet nem lehet egy mozdulattal elsöpörni. Nagyon szomorú dolognak tartom azt, ami most történik, igazából magamat is gyászolom, nem csak ezt a korszakot.

Már négy éve otthonod a Színművészeti Egyetem. Mit adott neked az elmúlt években?

Szerintem nagyon fontos, hogy mi az alma matered. A Színművészeti Egyetem nem csak egy épület. Amit az osztályfőnökeimtől, Pelsőczy Rékától és Rába Rolandtól tanultam, örök életemben magamban fogom hordozni. Nagyon sűrű volt ez a négy év, ami valójában egy folyamatos fejlődés volt. Én úgy jöttem erre az egyetemre, hogy semmit nem tudtam a színházról. Székesfehérváron voltam ugyan színházban, és Budapesten is láttam egy-két darabot, de fogalmam sem volt arról, hogy ki kicsoda vagy mit, miért és hogyan csinál. Ezen az egyetemen elindult egy önmagától való fiatalodás a tanári karban, és én ebben is szerencsés voltam, mert csodás volt ez a friss energia és lendület, amit az osztályfőnökeimtől kaptunk. Jövőre pedig ifj. Vidnyánszky Attila indít osztályt Hegedűs D. Gézával, vagy mondhatnám Orosz Ákost, Nagy Péter Istvánt is, mint a tanári kar frissülését. Szerintem ebből is az látszik, hogy az egyetemünk valóban modern és fejlődőképes.

Már említetted, hogy egy évet Kaposváron töltöttél, miután itt Budapesten a harmadrostáig jutottál. A következő évben mi motivált, hogy még egyszer megpróbáld a felvételit?

Az első felvételimkor, ami Hegedűs D. Géza tanár úrék osztályába volt, még nagyon zöldfülű voltam. Ehhez képest számomra csodálatos, hogy eljutottam a harmadik fordulóig. Én ott a harmadrostán is nagyon sokat tanultam, és amit akkor csapásként éltem meg, az később ahhoz vezetett, hogy a Pelsőczy-Rába osztályba kerültem. Ebben a közösségben találtam meg helyem, köztük otthon érzem magam. Ez olyan, mint egy puzzle, amibe végre tökéletesen beleillek. Sokszor éreztem magamat kívülállónak közösségekben, itt pedig nem számítottam különcnek. Olyan tizenegy ember került össze egy osztályba, akik ugyan egészen mások, de egy dolog közös bennük: mind hevesek. Az egész egyetem olyan volt nekünk, mint egy nagy szenvedélyes szerelem, a vitákkal és az összeborulásokkal együtt.

Mindig is tudtad, hogy színésznő szeretnél lenni?

Táncos szerettem volna lenni, éveken át versenytáncoltam, de ott mégsem tudtam kiteljesedni. Ez a világ a mai napig bennem él, nagyon csodálom ezt a művészeti ágat. De utólag belegondolva már az óvodában is volt bennem hajlam a színészetre. Nekem olyan óvónőim voltak – Erika néni és Saci néni – akiket a mai napig imádok. Ők minden farsangkor előadtak egy mesejátékot, amelyben beöltöztek velünk együtt. Tartottak esküvőt nekünk, koszorúslányokkal, virággal, gyűrűvel, zenével és nászajándékokkal. Minden jelmez egy nagy ládában volt, onnan öltözködhettünk, és én már ott éreztem, hogy ez nekem való.

Hamar kipróbálhattad magad a nagyközönség előtt, már harmadévben a Belvárosi Színház színpadán álltál. Mennyire szoktál izgulni, ha tudod, hogy a nézőtéren ismerős ül?

Ha tudom, hogy néz valaki, akkor az számomra egy ünnepi pillanat. Amikor az osztályfőnökeim néznek, akiket nagyon tisztelek, akkor azért tudok jobban izgulni. De igazából én mindig izgatott vagyok, mielőtt a színpadra lépek, számomra ez még most is egy fontos dolog, hiszen alig másfél éve kezdtem el nagyközönség előtt játszani. Azt hiszem, az egy másik létezési forma, amikor a személyiségemnek nem csak az asztal túlsó végéig kell elérni, hanem a hangomnak, a gesztusaimnak az egész teret be kell tölteni.

Kritikus vagy magaddal szemben?

Sajnos igen, de sosem előadás közben, csak utólag. Elég szigorú vagyok magamhoz, talán ebben oldódnom is kéne, hajlamos vagyok eggyel jobban bántani magamat, mint amennyire kellene, de ez amúgy szépen kezd lejönni rólam. Már látom, hogy nem a világvége, ha elrontok egy szót, kezdem kicsit szabadabban kezelni ezeket a dolgokat. Ezt Orlai Tibor csapatában tanultam meg, ahol olyan emberek játékát láthatom, mint Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté vagy Ötvös András. Hihetetlenül jó partnerek, intenzívek és mindig egyenrangú félként kezelnek. Általuk felfedeztem magamban új dolgokat, például azt, hogy tudok vicces is lenni a színpadon, amit évekkel ezelőtt nem gondoltam volna magamról.

Idén ősszel jön ki az első nagyjátékfilmed, a Becsúszó szerelem, amelyben egy nevelőintézetben felnőtt lányt alakítasz. Hogyan készültél a szerepre?

Ez egy romantikus vígjáték, viszont az én karakterem nem kifejezetten a poénokra épült, hanem maga az ellentét, amely a két figura között van, adja a film humorát. A színészet az empátia művészete, hiszen van egy ember, akinek ismerem a vágyait, céljait, megértem a fájdalmát, együttérzek vele, magaméhoz hasonlónak gondolom, ezáltal a figurát magam részének gondolom. Tavaly a felkészülési időszakban, amely megelőzte a filmet, nagyon sok gyermekotthonban jártam, ahol megismerhettem a történeteiket. A gyerekeknek és a nevelőknek is nagyon sokat köszönhetek. Engem ez a téma nagyon mélyen megérintett és azóta azt érzem, hogy ez egy olyan ügy, amivel érdemes lenne többet foglalkozni.

Milyennek látod a filmben megjelenő sorsokat, embereket?

Ezt a partnerem, Ötvös András fogalmazta meg úgy, hogy ezekkel az karakterekkel annyi nehézség történt az életükben, hogy muszáj volt egy páncélt növeszteniük, falakat emelniük maguk köré. Ugyan ezt a saját karakterére mondta, de úgy érzem, az enyémre is ráillik. Lüszi egy provokatívabb lány, sokszor vakmerő és pofátlan. Amikor viszont azt érzi, hogy szeretve van, végre otthonra talált és olyan emberek veszik körül, akik figyelnek rá, meghallgatják, akkor ő is megnyugszik.

Te már rátaláltál erre az otthonra?

Számomra a Színművészeti Egyetem egy ilyen közösség. Az osztálytársaim és a mestereim is támaszaim, akiket bármikor felhívhatok. A személyes problémák megoldásában éppúgy számíthatok rájuk, mint szakmai helyzeteknél. Amikor először kimentem gyakorlatra, a legapróbb félelmemmel is éppúgy fordulhattam hozzájuk, mint a komoly nehézségekkel. Az igazi közösség ismérve, hogy ott vannak, amikor költözni kell, az ember születésnapján, az apja temetésén, vagy akár az esküvőjén. Azt érzem, hogy én ezt életemben most először találtam meg itt a Vas utcában.

Már csak egy év van hátra az egyetemből. Mivel fognak telni az utolsó hónapok?

A szakdolgozatunkat már a karantén alatt elkezdtük írni az osztályfőnökeink ösztönzésére. Én azt a kérdéskört elemzem, hogy máshogy kell-e felkészülni egy filmszerepre, mint egy színházi szerepre. A saját tapasztalataim mellett nagyobb színészek élményeit dolgozom fel, és talán ha lesz harmadévben egy diák, aki akkora feladatot kap, mint én ebben a filmben, akkor ezek a tapasztalatok a segítségére lehetnek. Emellett az egyetemen a rendező párhuzamos osztállyal fogok együtt dolgozni. A második félévben pedig a Szerepeink című előadás lesz számomra nagy feladat az Orlai Produkciónál.

Az ötödik év végén eljön számotokra a szerződtetés kérdése. Mennyire foglalkoztat ez már most titeket?

Minden osztályközösségben eljön az az időszak, amikor az ember körbenéz, hogy én, mint majdani színész, hogyan fogok teljesíteni egy új közösségben. Hol van az a hely, ahol rám számítanak, ahol beleillek a képbe. Ez egy nagyon nehéz folyamat, elengedni az osztályt, az egyetemet, a biztonságot. Mindenki máskor fog beérni, máskor találja meg a helyét. Szerintem ez nálunk már korábban elkezdődött, mint egy átlag osztálynál, hiszen hamar a mélyvízbe dobtak minket, és ezért nagyjából ez az időszak már le is csengett. Most már mindennek örülünk, amit a másik kap. Már kicsit néha azt érzem, hogy kezdünk nosztalgiázni. Az a sok intenzív érzelmi és fizikai élmény, amit közösségként megéltünk, végig fog kísérni minket az életünk során, ez fog összetartani minket. Kíváncsian várom, hogy kikkel fogok majd együtt dolgozni az osztályból a jövőben. Az elmúlt években annyira megváltoztunk, mindenki annyit fejlődött színészileg, hogy nagyon izgalmas találkozás lesz, amikor ezek a szálak ismét összefonódnak.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Szávai Viktóriával

Szávai Viktória már két éve szabadúszóként dolgozik, és most először a Belvárosi Színház színpadán is találkozhatunk vele. Mesélt a szabadságról, anyaságról, a bizonytalan pillanatokról és legújabb bemutatójáról is.

Nemrég mutattátok be Budapesten az Egy apró kérés című előadást. Most dolgoztál először az Orlai Produkcióval?

Igen, örültem a felkérésnek, mert nagyon vonzott ez a csapat. A rendezővel, Rába Rolanddal anno volt egy közös munkánk a Radnóti Színházban, de Mészáros Mátéval és Járó Zsuzsival még sosem játszottam együtt, és nagyon kíváncsi voltam rájuk. Rolival elképesztően jó dolgozni, mert nagyon színészbarát, szokta is mondani magáról, hogy túl jófej velünk. Figyelembe veszi az aznapi állapotodat, meghallgatja minden nyűgödet és nagyon nyitott az ötleteidre. Az Orlainál egyébként is nagyon családias a hangulat, szóval otthonosan érzem itt magam.

Mi a színdarab alaptörténete?

Ez egy négyszereplős kamaradarab, amelyben két házaspár tölti együtt az estét abból az apropóból, hogy a sztárépítész férjnek – akit Debreczeny Csaba játszik – elfogadják a tervét egy 26 emeletes toronyház megépítésére. Én játszom a feleségét, aki a vacsora előtt közli vele, hogy a háziorvos szerint veseelégtelensége van, és új vesére van szüksége. Ezzel az egész este borul, a nagy ünneplést felváltja a pánikhelyzet.

Milyennek látod a karaktered?

Ez a házaspár nagyon jól él, igazi felsőkategóriás életvitellel, de a szerző sok mindent nem árul el karakterről. Azt tudjuk, hogy van egy pilátesz csoportja, de ezen kívül valószínűleg nem csinál semmit. Ilyen szempontból nagyon érdekes volt a szerepformálás, mert teljesen kötetlen volt az irány, amin elindultunk. Amikor az ember összerakja a figurát, muszáj vizionálnia a figura mögé egy konkrét életet, amit aztán behoz a színpadra.

A színdarabok mellett már évek óta megy a Sárkánylehelet című Weöres Sándor ested. Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen produkcióban kipróbáld magad?

Ez még annak idején a Radnótiban készült, mikor lehetőség nyílt egy önálló est létrehozására. A Weöres versekhez való vonzódásom először is kisgyerekkoromhoz köthető: amikor 3 évesen halálosan szerelmes voltam, folyton a „Jancsi bohóc szerenádja” című verset kellett nekem felolvasni. Másodszor a kamaszkorom meghatározó élménye volt Weöres, akkor már a „transzcendens” versei érdekeltek, amelyek óriási hatással voltak rám. Végül azért döntöttem mellette, mert elképesztően színes, sokoldalú a költészete, és színpadilag jól használható a játékossága, zeneisége.

Mennyire illenek hozzád Weöres művei?

Nagyon is. Sosem véletlen, hogy az ember milyen anyaggal kerül kölcsönhatásba. Amikor az estet összeraktam, és egyre jobban belemerültem, egészen magával ragadott, magába szívott. Az volt a szándékom, hogy valahogy azonosulni tudjak vele, ami igazság szerint nem volt nehéz, mert bármennyire is furán hangzik, Weöres költészetéből árad a női energia, annyira érzékeny és finom. A Sárkánylehelet abszolút szívügyem, mert számomra nem pusztán egy előadás, hanem egyfajta beavatás is. Nem azért csinálom, mert nekem annyira jól esik, mert nem esik jól. Nem tudod elképzelni az előadás előtti perceimet, ahogy az jár a fejemben, normális vagyok, hogy én ezt bevállaltam? Miért hozom magam ilyen helyzetbe?

Minden előadás előtt így izgulsz?

Ez nem izgalom, hanem egy teljesen abnormális állapot. Amikor egy színdarabban játszom, nem Szávai Vikiként lépek be a színpadra, hanem valaki más vagyok, és rengeteg kapaszkodóm, segítségem van a kollégáktól az utolsó kellékig. Itt nincs mi mögé bújni, csak a saját agyamra, napi diszpozíciómra támaszkodhatok, hogy ezt a harminc verset elmondjam, és fogalmam sincs, hogy fog végződni az este.

Az előadásban a testvéred, G.Szabó Hunor zenész kísér. Gyakran alkottok közösen?

Eredetileg nem ő kísért, Dinyés Dániel a zeneszerzőm, aki egyszer nem ért rá, így került a képbe az öcsém. Sosem volt ambíciónk, hogy együtt csináljunk valamit, nem is gondolkodtunk soha ilyesmin, hiszen mindkettőnknek megvoltak az irányvonalai, amik érdekes módon mostanában kezdték el keresztezni egymást. Alakulóban van egy újabb közös projektünk a zenekarával, a Qualitons-szal, de ez még csak most fog körvonalazódni.

Mindkettőtökhöz közel állt a zene gyerekként?

Én voltam otthon a „zenei tehetség”, ének-zene tagozatos iskolába jártam, Hunor pedig sport-tagozatra, nagyon komolyan atletizált. Egy betegség miatt abba kellett hagynia az edzéseket, és egy vargakanyarral a dobolás mellett kötött ki, ami nagyon meglepő fordulatnak tűnt, tekintve, hogy nulla ritmusérzéke volt. Emiatt szoktam mondani, mennyire nem lehet gyermekkorban behatárolni, hogy egy gyerek merre felé orientálódjon. A tehetség kiszámíthatatlan, megfoghatatlan valami.

Belőled mi lett volna, ha nem színésznő?

Gyerekkori mániám, hogy régész akartam lenni, és ez ma sem hagyott alább. Rettenetesen érdekel az emberiség eredete, vonz a misztikus régmúlt feltárása. Állandó terveim közt szerepel, hogy egy nyáron elmegyek egy ásatáshoz önkéntesként. Ha nem a Színművészetire jelentkezem, akkor Pécsre mentem volna művészettudomány szakra, de elsőre fölvettek, és onnantól beszippantott ez a szakma, nem volt más opció.

Volt olyan a pályád során, hogy elbizonytalanodtál?

Persze, folyton elbizonytalanodom. Sokszor voltam már úgy, hogy hagyom az egészet a francba, de a színház komoly függőség is. Azt az érzést, amit egy számomra fontos előadás után érzek, nagyon nehéz feladni. Ezt a szakmát jobb esetben azért csináljuk, mert valamit át akarunk vagy ki akarunk adni magunkból. Ez egy olyan csatorna, amin keresztül rengeteg minden fel tud szabadulni benned, és erre kevés szakma képes.

Amikor a kislányod megszületett, nehéz volt megtalálni az egyensúlyt?

Egyáltalán nem. Egyrészt borzasztó nagy mázlim van a lányommal, mert végtelenül toleráns személyiség, másrészt anyukám mindig ott volt a húzósabb időszakokban, hogy segítsen. Épp ezért nem éltem meg úgy, hogy szétszakadok a tehertől, hogy színésznő legyek vagy anya. Amikor Mimi kicsi volt, nagyon tudatosan figyeltem az egyensúlyra, és mivel régóta külön élünk a papájával, megtanultam logisztikailag tökéletesen összerakni az életemet. Szerintem az anyaság kontra karrier problémakör lényege, hogy hogyan tudod átvinni a fókuszt. Ha otthon vagyok anya-üzemmódban, akkor abban vagyok száz százalékosan, ha pedig bent vagyok a színházban, akkor csakis azzal foglalkozom. Ruttkai Éva mondta egy interjúban, hogy „amikor a színházban vagyok, nem, hogy elfelejtem mi van a lányommal, hanem elfelejtem, hogy van.” Ez kegyetlenül hangzik, de így működtethető. És én ugyanígy elfelejtem a színházat, ha Mimivel vagyok.

Volt benned egy kép arról, hogy milyen anyává szeretnél válni?

Inkább az volt a fejemben, hogy hogyan nem szeretném csinálni. Nagyon fontos volt nekem, hogy ne aggódjam túl az ő életét. Borzasztó nagy hiba, amikor az anyák beteges aggodalommal védik a gyereküket, ez nagyon blokkoló a személyiség fejlődésben. Hagytam, hogy szabad legyen, megtapasztalja a körülötte lévő dolgokat, felfedezze a saját világát, és én ezen belül segítem, támogatom.

Már két éve szabadúszóként dolgozol. Mit élvezel benne a legjobban?

A szabadságot. Egyelőre elképzelhetetlen a számomra, hogy lehorgonyozzak. Tizenhét évig voltam a Radnótiban, és az nagyon hosszú idő. Az életemnek az a része arról szólt, hogy úgy határoztam meg magam, ahogyan mások meghatároztak, kötöttek a játékszabályok, és sokszor voltam elégedetlen. Azt éreztem, hogy nem tudok kibontakozni, keretek közé vagyok szorítva. Amikor kiszakadtam ebből a rendszerből, akkor értettem meg igazán önmagamat, hogy az én alkatomhoz sokkal inkább illik a független lét. Ma már nem tudom úgy definiálni magam, hogy egy csavar legyek a gépezetben, ahol úgy kell működni, ahogy a gépezet diktálja.

A szabadúszásnak a bizonytalanság is velejárója. Mi számodra a biztos pont az életedben?

Mimi jelenti ezt, számomra egy bázis, hogy anya vagyok. Az elmúlt két évem a keresgélésről is szólt, magamat kellett újra gondolnom. Megnyugtat, hogy nem zártam be magam, és hogy 43 évesen nincs kijelölve egy sín, amin haladnom kell. Minden képlékeny, minden változó, és engem ez motivál, mert az új helyzetek új tapasztalásokat, felismeréseket hoznak. Szeretem feszegetni a határaimat, kitörni abból, ami már nem mozgat meg.

Nemrég az írásban is kipróbáltad magad. Ezzel is a határaidat feszegeted?

Az írásban is pontosan ezt élem meg. Ez is egy olyan dolog, amiben nagyon szabadon, kreatívan alkothatok. Érdekes, hogy olyan dolgokat tudsz magadból előhozni, amiről eddig azt sem tudtad, hogy benned van, és rácsodálkozhatsz saját magadra. Mindig volt az íráshoz affinitásom, de most már időm és bátorságom is van hozzá, hogy komolyabban foglalkozzak vele.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian

Interjú Ötvös Andrással

Az Orlai Produkció legújabb bemutatójában, a Kaktuszvirágban Ötvös András játssza az egyik főszerepet. Ennek kapcsán mesélt félelemről, hitről és élet kihívásairól is.

Decemberben mutatjátok be a Kaktuszvirág című előadást. Milyen darabra számíthatunk?

A kaktusz virágát eredetileg egy zenés színdarabként játszották Magyarországon. A Kaktuszvirág ennek egy prózai változata a Broadway előadás alapján, amelyből a mindenki által – csak általam nem – ismert film is készült Walter Matthau és Ingrid Bergman főszereplésével. Ez egy érdekes komédia, amiben mindenki teljes erejével küzd valamiért. Én Dr. Julian Winston fogorvost játszom, aki mérhetetlenül szorong attól, hogy elköteleződjön.

Miben látod az aktualitását ennek a színdarabnak?

A mai világban az emberek egyre kevésbé mernek elköteleződni valaki, vagy valami mellett. Félnek attól, hogy egyetlen emberhez legyenek hűségesek és lojálisak, megriasztja őket a felelősség és a csalódás lehetősége. És minden, ami szembe jön velünk, ellenünk dolgozik: mindent úgy akarnak eladni, hogy különleges vagy, bármit kipróbálhatsz és minden örökké fog tartani. Ennek a manipulatív világnak pont az az eredménye, hogy az emberek félnek mindenfajta elköteleződéstől, legyen szó párkapcsolatról vagy akár munkáról.

Benned is megvan ez a fajta félelem a pályádon?

Magamban nem érzek félelmet, hiszen én a váltások során nem valami elől, hanem valami felé mentem. A munkában nem egy adott helyhez, hanem a munka minőségéhez kötelezed el magad. Én nem érzem, hogy ezt csak egy helyen kapnám meg.

Mi foglalkoztat a legjobban a karakteredben?

Az én karakterem egy zseniális hazudozó abban az értelemben, hogy amit állít, azt egy idő után velejéig átéli. Egy nagyon jó színész, akinek a hazugságai szépen lassan már valóságnak tűnnek. De amikor őszinte próbál lenni, az már nem sikerül. Ez nekem kifejezetten tetszik.

Előfordult már a hétköznapokban, hogy előjött belőled egy karakter, akit éppen megformáltál?

Nem az általam játszott karakterek jönnek elő, hanem azok az emberek, akiken rajta felejtettem a tekintetemet. Az ő gesztusaikat magunkkal visszük, de nem gondolom, hogy ez egy színészi privilégium volna, habár rám ez kifejezetten jellemző. Ha egy rendezővel sokat dolgozom együtt, van, hogy magamról megfeledkezve nézem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy kezdek úgy beszélni, mint ő. Persze azért nem kórosan!

Hogyan jelensz meg te a szerepeidben?

Én kölcsönzöm a saját idegrendszeremet az összes nyomorommal együtt annak a karakternek, akit játszom. De nem őt játszom el, hanem az ő szerepében beszélek saját magamról. Egy jó színész mindig magáról beszél, és csak a saját dolgait meséli el. Nyáron például volt egy 40 napos forgatás, ahol én egy B-közepes drukkert játszottam, akkor éreztem, hogy néha másképp viselkedem – és ezt a körülöttem lévők is érezték. De ez természetes, hiszen, ha az ember napi 12 órában egy balhés ultra szurkolót alakít, annak nyoma marad – legalábbis abban az időszakban.

Dr. Julian Winston karakterében mit érzel személyesnek?

Számomra az egész személyes. Például Schruff Milánnal – akivel a Színművészeti óta együtt dolgozunk, és most a Kaktuszvirágban is együtt játszunk– a kapcsolatunk és annak rezgései is személyesek. Amikor azt kell játszanunk, hogy nőügyekről sutyorgunk, muszáj belevinnünk a valóságot is, ahogy ezt színpadon kívül csináljuk.

Volt olyan szerep az életed során, amelyet kihívásnak éltél meg?

Az a része mindig ugyanolyan kihívás, hogy a semmiből indulsz, és délelőttönként azon dolgozol, hogy ebből a semmiből legyen valami. Én sokszor jobban szeretek próbálni, mint este játszani. A próbák alatt felszabadultságot érzek, hiszen ott valóban próbálgatjuk magunkat. A próbákat önfeledten tudom megélni, nagyon szeretek ezekkel a kollégákkal együtt dolgozni, és nincs bennem semmiféle gát, hogy teljesítenem kell. Az a tapasztalatom, hogy ha az ember nagyon teljesíteni akar, annak sosem lesz jó vége. Ez olyan, mint amikor egy szőlőfürtöt szeretnénk leszakítani: ha erősen megragadjuk, és úgy húzzuk, leesnek a szőlőszemek, de ha finoman nyúlunk alá, akkor egyben le tudjuk szakítani.

Inkább ez az önfeledtség jellemző rád, vagy szorongó típus vagy?

Egy átlagos embernek tartom magamat átlagos szorongásokkal, átlagos halálfélelemmel. Ez pont annyira jelenik meg bennem, mint amennyire szerintem mindenkiben hajnali kettő körül. Ami nekem segít ilyenkor az az olvasás. Általában azt olvasom, ami a kezembe akad, de egy bizonyos polcról akad a kezembe. Ez többnyire szépirodalom, aminek az a célja, ami a színháznak is, hogy érezd, nem vagy egyedül a küzdelmeddel. Tegyük fel, hogy félsz az orvostól, és leveszed Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvét. Nem azért, mert olyan műveltnek érzed magad, hanem egyszerűen félsz, épp úgy, ahogy ő is. Karinthy kezdett valamit ezzel a félelmével, és te meg iszonyatosan tudsz nevetni azokon a pillanatokon, amik ebből születtek, és még azonosulni is tudsz velük. A színházban is ezt érzed, ha a színész azokat a kérdéseket hozza be a színpadra, amik éppen téged is foglalkoztatnak. Mint a Kaktuszvirágban, ha valaki hasonló gondolatokkal ül be az előadásra, mint amivel a karakterem is küzd, végignézheti, ahogy helyette megélem ezeket a pillanatokat. Össze-vissza hazudozom a félelemtől, ami eltölt attól, hogy mennyire szeretem ezt a nőt, akár el is venném feleségül. Félek, hogy oda kell adnom magam és ezzel elveszítem az örökké tartó fiatalságomat. Az előadás alatt akkor ezek vele is megtörténnek, és általam élheti meg a félelmeit.

Azok alapján, ahogy a színészetről beszélsz, egyértelműnek tűnik, hogy megtaláltad a hivatásodat. Ha most választhatnál valami mást, amivel szívesen foglalkoznál, mi lenne az?

Egy mozdonyvezetői tanfolyamot is elvégeznék. A minap néztem egy filmet, amiben egy mozdonyt elvisznek Passauból és abban egy ember közben elmagyarázza, hogyan kell azt vezetni. De egyébként a vallások összehasonlításával nagyon szívesen foglalkoznék.

Sokféle vallás iránt érdeklődsz, és egy időben papnak is készültél. Hogyan született meg benned ez a döntés?

Annak idején találkoztam egy fiatal pappal, akinek nagyon tetszett az élethez való hozzáállása, és elhatároztam, hogy én pap leszek. Ehhez meg kellett keresztelkednem, így tizennyolc éves koromban ezt meg is tettem. Nagyon beleéltem magam abba, hogy pap leszek, emlékszem, még a reverendáját is elkértem és abban járkáltam.

Más vallásokba is ennyire komolyan belevetetted magad?

Vallás kérdésében mondhatjuk, hogy bejárok Tolnát Baranyát. Sokat megnéztem már magamnak, bár a nagyon divatos buddhizmus fogott meg a legkevésbé. Cser Zoltán buddhista oktatót láttam egy interjúban, ahol említette, hogy szereti a krémest, így elhívtam krémesezni, hogy feltehessem a kérdéseimet a buddhizmusról. Megkértem, hogy hadd járjak egy napig a Buddhista Főiskolára, ő pedig igent mondott és beengedett az órákra. Annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, mint a kereszténység, judaizmus vagy az iszlám – aminek kapcsán még Korán fordítóval is találkoztam. Szeretek utánajárni ezeknek az embereknek, hogy megtudjak tőlük többet ezekről a dolgokról.

Mi vonz ennyire a vallásokban?

Keresek valamit, csak még magam sem tudom, hogy mit. De szerintem épp ez a lényeg, hogy keress valamit. A hit bonyolult dolog, ahogy a karakterem, Dr. Julian Winston is mondja a darabban, és igaza van. Engem a szakralitás minden szinten érdekel, és ezt a színházban is megélem. Például vegyük René Girard francia történész elméletét, miszerint az emberek mimetikus hajlamú élőlények – épp ahogyan én is lopom valakinek a gesztusait. A vágyainkat is pont így lopkodjuk össze. Mivel egyszerre többen vágyunk egy azonos dologra, vetélkedés alakul ki, és ha ez a vetélkedés elfajul, akkor az háborúhoz vezet. Annak érdekében, hogy megfékezzük ezt az erőszakot, találunk egy bűnbakot egymás között. A bűnbaknak meg kell halni, vagyis áldozattá válik, hogy a béke fennmaradjon. Valójában, ha belegondolsz, a színész is egy bűnbak. Mert én magamra veszek egy szerepet, és eljátszom a Vadméz című előadásban, hogy mi történik, ha mondjuk megcsalom a feleségemet. Én a néző előtt végig játszom, hogy mi lesz, ha úgy döntök, nekem ez így nem elég, és hűtlen leszek majd alkoholista és darabjaira hullik szét az életem. A színháznak ebben van egy szakrális jellege.

Interjú: Huszár Eszter

Fotó: Szeidl Marian